látvány, küzdelem és talán...

Mk 1.21-28 Betértek Kafarnaumba. Itt szombaton mindjárt elment a zsinagógába és tanított.Tanításával ámulatba ejtett mindenkit, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók.A zsinagógájukban volt egy tisztátalan lélektől megszállt ember. Ez rögtön ilyeneket kiabált: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus! A vesztünkre jöttél? Tudom, ki vagy: Az Isten Szentje.” Jézus ráparancsolt, így szólva: „Hallgass és menj ki belőle!” A tisztátalan lélek erre összevissza rángatta az embert, aztán nagy kiabálás közepette kiment belőle. Mindnyájan elcsodálkoztak. „Ki ez? - kérdezgették vitatkozva egymástól. Tanítása egészen új, s akkora a hatalma, hogy még a tisztátalan lelkeknek is tud parancsolni, s azok engedelmeskednek is neki.” Hamarosan elterjedt a híre Galilea egész vidékén.

Ez a hét bizonyos értelemben a látványos, - úgy is mondhatnánk - hatásvadász jelenetek hete. Nemcsak a mai evangélium megszállottja rángatózik, fizikai, emberi szemmel láthatóan, de a héten, Saulus megtérése, Pál-fordulás napján emlékeztünk a damaszkuszi úton történtekre is.
Nem tudhatom, hány embert érintett meg fizikai valóságában ez a két történet. Noha tudom, hogy vannak ilyen nagyon is látható jelek életünkben, mégis riaszt a rángatózó megszállott látványa, a lesújtott Saulus képe.
Vajon Isten csak ilyen látványos módon tud magának híveket szerezni?
Fokozódik a belső, érzelmi osztottságom, amikor a keresztre nézek és ott látom rajta Krisztust, az értünk szenvedő, szeretett Fiút. Csak így lehet, csak ilyen megdöbbentő módon kinyilvánítani a szeretetet, valamiféle fordulást előidézni?
Arra gondolok, hogy egy valódi belső változás, ami nem jár az izmok ilyen külsődleges működtetésével, az agóniáig menő mozgásegyüttessel, az nem is igazi változás?
Eszembe jutnak azok az állapotok, amikor megérintett, aki az evangéliumban úgy tanított, tett és parancsolt, "mint akinek hatalma van". Eszembe jutnak mások tanúságtételei, melyeket olvastam-hallottam. Egyik sem ment az olyan dolgoktól, melyeket nehéz volt megélni, amit nehéz volt megtenni vagy meg nem tenni. Amikor a test bizony másként cselekedett volna, ellenállt, dacolt. Amikor a fizikai üldözőből a szeretet üldözöttje lett. Nehéz percek, órák és napok, nehéz, és tulajdonképpen életünkben véget nem érő csatározások, melyekben minden sejtünk, teljes anyagi valónk áll harcban a megváltozás szándékával.
Görcs ez, vakság és leterítettség, sokak szemszögéből nem normális (nem átlagos, nem megszokott, "demokratikus többségi") állapot.
Harc, a test harca ez, ha úgy tetszik, ószövetségi előképben, az angyallal, melyből tartós, nem feledhető seb marad hátra. Élő, személyes válasz mindannak, aki azt kérdezi, van-e nyertes és van-e vesztenivalónk? Kisebb-nagyobb tövis, kihúzhatatlan, mely emlékeztet arra a küzdelemre, amit kicsit magunkkal szemben is megvívtunk és megvívunk, amiből kicsit sántán, legyőzötten, mégis talán győztesen sikerül kikerülnünk. Ez az állapot nemcsak saját további, Krisztusban való létünk záloga, de feltétele egyben mások sebei megbecsülésének is.
Valamiképpen ugyanis mindannyiunkból vannak kiűzettetni valók és mindannyian jártunk ott, a damaszkuszi kapu környékén.
- DI -