Ha Istenre nem is vagy kíváncsi, de a másikra miért nem?

Illusztráció: D. Hoffer Erzsébet
Mk 6.1-6 Innen eltávozva saját városába ment. Tanítványai elkísérték. A következő szombaton tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Hol tett szert erre a bölcsességre? És a csodák, amiket kezével végbevisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? S ugye, nővérei is itt élnek közöttünk?” És megbotránkoztak rajta. Jézus erre megjegyezte: „A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete.” S nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.

Addig van békéd a világban, amíg valamit nem teszel. Amíg szinte láthatatlanul belesimulsz, nem leszel más. Nem ugyanolyannak persze több módon is lehet lenni: jobbként és rosszabbként. A biztosabb alternatíva a rossz, mert azt mindenki érzi saját magában is, és mindenkit "feldob", ha magánál rosszabbat talál. Ha jobb, ha ebben az irányban más, az már botrányos. Hiszen nem simul bele a képbe: apja legyen nagyapja, fia legyen apja; aki a szerencsétlenségbe született, az legyen olyan, aki meg szerencsés, az nem baj, ha a nemes, magukat jól dokumentáló ősökhöz hasonul.

Jézust mint embert sok meglepetés érte. Érdekes módon nem azon lepődött meg, ha a dolgok számára rosszra fordultak. Árulás, elfogás, ítélet és kereszthalál: sehol egy szó a csodálkozásról, a megbotránkozásról. Mintha mindez így lenne természetes, mintha mindennek így kellene történnie. Ezzel szemben, ha egy csoda, ha egy isteni beavatkozás után, mint pl. a halálból feltámasztás, nem ér el hatást, sőt, egy-két nappal később hitetlenségbe fordul a rajongás, akkor csodálkozik. Nem, Jézus nem bosszankodik, nem magyarázkodik, nem akar mindenek ellenére meggyőzni senkit, csak csodálkozik.
Mire utal ez, ha egybevetjük azzal a hittétellel, hogy a hit kegyelem, bizalom és meggyőződés. Arra, hogy ezeket az argumentumokat Jézus nagyságban, hatásban, erősségben össze tudja vetni. Az istenit az emberivel, a nem befolyásolható nagyságot a kis egyéni lépéssel.
Jézus a döntésünkön, a mérlegelésünkön csodálkozik. Valamit rosszul dekáztunk ki, jó piaci kofa szerint megfogva a mérleg nyelvét. Azon csodálkozik, hogy a másikban is csak magunkat és előzményeket keresünk, nem pedig az Isten új csodáját. Aki lehet bármikor más, mint a környezete. Bármennyire meghatározó a környezet, nem determinál mindent, mert a létünk milyenségét a valóság egészével való kapcsolatunk határozza meg.
Mi fél-valóságban, csak a világban élünk, döntéseink pedig a saját "jogból" származó ismeretlenség korlátain belül mozognak. Van tehát az emberi ismeretnek is, egyénekre lebontva, egy lehetséges szintje, ahol döntést lehet, döntést kell hozni. Közvetlen környezetünk is könnyen lehet, hogy más, mint ahogyan mi látjuk. Ez van Jézus csodálkozásában: ha Istenre nem is vagy kíváncsi - a másikra miért nem?
- DI -