Van mire emlékezni, van mire vágyakozni

Illusztráció: D. Hoffer Erzsébet
Mk 9.2-9 Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s csak velük fölment egy magas hegyre. Ott átváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés meg Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter így szólt Jézushoz: „Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd verjünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő ereszkedett alá, s árnyéka rájuk vetődött. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, senkit sem láttak a közelükben, csak Jézust. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból.
Ne felejtsük, hogy Márk a hagyomány és a kutatások szerint a Péter szájából hallottakat örökítette meg evangéliumában!
Isten látása öröm és félelem is egyben. Melyikünk vállalkozna arra, hogy jelen állapotában, csak úgy, hipp-hopp, Isten előtt megjelenik és rátekint? Ha a Fiú személyes, emberi társaságában ilyen a dicsőséget látni, akkor nem sokan vágyakozhatunk utána. Péter is megijedt, mint az elődök: mint Ábrahám, Mózes és a próféták egy része, és mint az utódok, a misztikusok egészen napjainkig. Vannak, hogyne volnának az átváltozás világosságát "utánzó" pillanatok sokunk életében. Egy töredék másodpercben az örökkévalóság, amiből évekig lehet élni, amitől minden megváltozhat.
"Transzformált", "gyenge égi árammá" szelídített változatai ezek a kegyelem nagyfeszültségű "tápvezetékében" áramló energiájának, a teljességben látásnak. Ugyanúgy megsemmisülnénk egy óvatlan érintés által, mint ahogyan a semmibe hullanánk a létezést fenntartó Tabor-hegyi fehérség nélkül.
Hegy és völgy között ingázunk nap, mint nap, egyik évről a másikra, ameddig "éremesélyes" futásunk tart, ameddig előre tudunk tekinteni. Tart-e még bennünk az emlékezet kettős érzése, a félelem és öröm ambivalens vonzása - kérdezem sokszor magamtól, különösen augusztus tájékán.
Milyen magas egy hegy?
Hogy-hogy? Hát rá van írva! Legalábbis a térképen. Csaknem cm pontossággal kiszámították a földmérők, térképészek. Kis, fehérre meszelt oszlopok tetején a kereszt (önmagában semmi köze hitünkhöz), mely a mért helyet jelöli, egyben megóvva attól, hogy valaki csak úgy, lehordjon a mért magasságból.

"Földrajzóra" keretében, mely otthon zajlott unokám számára, feleségem az Északi-középhegységről mesélt, elővette a térképet, és jelentést adott a kis, fölé hajoló hosszú-hajúnak a színes jelölések kavalkádjáról. Az apropót az kínálta, hogy rokonunk ott, északon kívánta tölteni a nyaralás egy részét. Már szó esett a nagy magasságokról, a meredek kaptatókról, a jó levegőről, a szanatóriumokról, sőt, a nebuló szintjén a mikroklímáról is, számok sokaságával fűszerezve. Amikor a Kékes ezer méter fölötti szintjéről került elő a szó, nagyot nézett a kislány és megszólalt:
- Mami, az már az égig ér?
- Nem, sőt vannak annál sokkalta, akár nyolcszor olyan magas hegyek és még azok sem érnek az égig.
Kicsit kétkedő tekintettel, de elfogadni látszott a magyarázatot.
Meddig is ér egy hegy? Meddig ér fel egy ember és meddig le az Isten? Vannak nagyon a völgyben fekvő keresztek, melyek az égig érnek, és vannak emberek, akik a legmagasabb csúcson, lábujjhegyen állva sem érik el az eget. Nem elég hozzá a létra, nem elég az űrhajó sem.
Sziklamászásra már nem vállalkozhatok, de nem is kell. Emlékszem még a hegyre, ami nem is hegy volt, csak szelíd dunántúli dombocska, mégis a körülvevő völgyekkel együtt az égig ért.
Nap, mint nap eszembe jut, félek ragyogó fehérségétől, mégsem szabadulhatok az érzéstől, hogy egyszer, valamikor még fel kell jutnom oda, hogy felverjem ott a sátrunk szeretteimmel, jó lenne minél többel, mert jó nekünk ott lennünk.
- DI -