Manna és test, halál és élet

Illusztráció: D. Hoffer Erzsébet
Jn 6.41-52 A zsidók elkezdtek zúgolódni, amiért azt mondta: „Én vagyok a mennyből alászállott kenyér.” Így érveltek: „Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát, hogy a mennyből szálltam alá?” Jézus azonban így szólt: „Ne zúgolódjatok egymás között. Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza, s én feltámasztom az utolsó napon. Megírták a próféták: Mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.” Erre vita támadt a zsidók közt: „Hogy adhatja ez a testét eledelül?”
Hitet próbáló szavak Szent János evangéliumában. Nyilvánvalóan logikailag összeszedve, a lényeges dolgokat ismétléssel megerősítve. Az Egyház annyiban könnyít a dolgunkon, hogy az egymást követő évközi vasárnapon "sorrendbe rakta" a dolgokat. Jézus, mint Isten Fia, küld és fogad bennünket, ellát lelki erővel, táplálja testünket és táplálja lelkünket. Noha János már tudja, amit mi is tudunk, az utolsó vacsora eseményeit, mégis, mint a mesét hallható gyermek, eleget tesz a kérésnek: "ne mondd el a végét, úgy az egész nem érdekes"!
Kevés nép van a világon, ahol annyira élő lenne a hagyomány, mint a zsidóknál.
Napjainkban is, amikor politikai feszültséget eredményez, de mennyivel inkább így volt Jézus idejében, amikor a családi liturgiában is rendszeres helye volt a kivonulás történetének, amikor - ad analogiam - Isten küldte, vezette és táplálta népét, hogy életben maradjon és részese lehessen az Ígéret Földjére való bevonulásnak.
Itt következik a Jézusi mondás botránya: Isten mindezt megtette és meghaltak. Nyilván a zúgolódó tömegben röpködtek a megjegyzések, többek között az is: "Miért? Tudsz jobbat?"
Erre a kimondott-kimondatlan kérdésre válaszol Jánosnál duplán ismételve a tartalmat Jézus, hitpróbáló ígérettel: "Örök élete van,...Nem hal meg,...Örökké él."
Hittel vagy csak reménnyel, de ebben az ígéretben látva jövőnket járulunk a templomban osztott krisztusi testhez. Nem mondják minden alkalommal el az egész evangéliumi részletet, pedig sokunknak szüksége volna rá, csupán egy állítás szintjéig emlékeztet az áldoztató, melyben természetesen benne van minden igéret: "Krisztus teste!"
Jobb esetben hangosan, gyakrabban motyogva, előre mondva, szótlanul, bicegetve és az emberi mimika-tár kifogyhatatlan kellékeivel vesszük át a consacrált ostyát. Hányszor kellene kimondanunk: "Uram, hiszek! Segíts hitetlenségemen!"
Uram! Szomorú vagyok és nincs békém a világban, nincs békém még itt, a templomban sem, nincs békém a TV előtt, a családban, az örömökben és a bánatokban, a sok szenvedés láttán. Nem mindig érzem, hogy örök életem lenne már most, pedig ez az, amit őrizni szeretnék. Itt vagyok, mert hívtál, erősíts meg engem eledelül adott testeddel, mert csak így tudok jeled lenni a világban.
- DI -