Belső rend és világi "rendetlenség"

Illusztráció: D.Hoffer Erzsébet
Mk 9.29-36 „Ez a fajta nem megy ki másként, csak imádság és böjt hatására” - felelte. Útjukat folytatva átvándoroltak Galileán. De nem akarta, hogy valaki tudjon róla, mert a tanítványait akarta tanítani. Megmondta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de azután hogy megölik, harmadnapra feltámad. Nemigen értették ugyan a szavait, de nem merték kérdezgetni. Kafarnaumba értek. Amikor már otthon voltak, megkérdezte tőlük: „Miről beszélgettetek az úton?” Hallgattak, mert egymás közt arról tanakodtak az úton, hogy ki nagyobb közülük. Leült, odahívta a tizenkettőt, s így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” Aztán odahívott egy gyereket, közéjük állította, majd ölébe vette, s folytatta:
Cseppben a tenger, piciben az egész. Lehet, hogy a Direktóriumot rosszul szedték, de a mai napra a Szentírás vasárnapjára ez a lehetetlen, "se füle, se farka" evangéliumi részlet került. Az iciri-piciri és látszólag összevissza rész azonban sok mindenre megtanít.
Az első mondattöredék megtanít arra, hogy vannak kudarcok, vannak erősebb kapcsolatok Isten és ember között, mint a csak kérő imádság.
A következő mondat bemutatja a Szentírást, mint Isten Fiának tudatos sors-krónikáját: nem véletlenül történt mindaz, ami történt. Minderre a krónikás "főnöke", Péter apostol, az első pápa a garancia.
A harmadik mondattöredék megmutatja az apostolokat, mint gyarló embereket. Megmutatja az olvasónak, hogy ő sem tanult belőle, amikor bármiféle státuszért cselekszik (ez mindig egy másik kárára történik), ugyancsak gyarlóként, esendőként a szentek sorába léphet.
A negyedik mondattöredék a tanításé: sok is egy életre. Elhangzik az "első" és "utolsó" relatív fogalmát abszolut alapokra helyező Istenemberi tanítás. Elég három életre, hogy egyszer is megtegyük.
Az ötödik, egyben utolsó töredék pedig arra mutat rá, hogy nem elég jó olvasmányként, történetként, akkori igazságként, Jézus életének megismerési forrásaként olvasni a Szentírást. Mindez igaz ugyan, de nagyon kevés. A Szentírást ismerni kell, mert Isten önkinyilatkoztatása. Ez a mondattöredék folytatásában ugyanolyan teljes tanítást hordoz az azt ismerő számára, mint az első: gyermeknek lenni, a lét teljességét Istenre bízni egy gyermek bizalmával azt jelenti: megfelelni a krisztusi követelménynek. Hiába ér véget az idézet, belül folytatódik. Hallottam, olvastam, ismerem:előzményt, folytatást. Elfogadom, eszerint élek, és ez az élet Benne, Jézusban zajlik.
Egy "maszek" megjegyzés. Amit Isten fontosnak tartott magáról kinyilatkoztatni, az benne van az írásban és őrzi a szent hagyomány. Mi oka volna az örök Istennek mást mondani nekem, mint ami mindenki számára egyformán követendő, a maga módján. Ha tehát Isten beszélni akar hozzám, az a már kinyilatkoztatott idézésével, egy hangtalan hangban, egy idézet emlékezetbe-tolulásával teszi meg. De hogyan beszéljen ahhoz, aki nem ismeri? Képzeljük csak el ennek az idézetnek bármely sorát: önmagában káoszt támaszt, megzavarja az embert. Az emberi beszéd, mint érintkezés feltétele - sok élettani funkción kívül - az egységes fogalomhasználat. Ha ez nincs, minden szó alatt mást értünk: azonos nyelven belül is Bábel a sorsunk.
A Szentírás ma már ott van majd minden lakás "díszkönyvespolcán". Szépen mutat, hófehér, aranyos gerincű, pedig lehetne kopott, sárguló, a sok lapozástól koszos: talán ettől lenne sajátosan, eredetét megilletően igazán szép, újra kötendő, gyakran használt.
- DI -