Megmondta volna szeretetből?

Illusztráció: D.Hoffer Erzsébet
Mk 13.24 Azokban a napokban, amikor a gyötrelmek véget érnek, a Nap elsötétedik, a Hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égről, és a mindenséget összetartó erők megrendülnek. Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, hatalommal és dicsőséggel. Szétküldi angyalait, és összegyűjti választottait a szélrózsa minden irányából, a föld szélétől az ég határáig. Vegyetek példát a fügefáról. Amikor hajtása már zsendül és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, mihelyt látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtóban. Bizony mondom nektek, nem múlik el ez a nemzedék, míg mindezek be nem következnek. Az ég és föld elmúlnak, de az én szavaim nem múlnak el. Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, sőt még a Fiú sem, csak az Atya.
Miért nem tudja legalább a Fiú? Miért nem tudhatja más?
Talán azért, mert így is sok napunkat járja át az Olajfák hegyi jelenet, a vég vélt, vagy valós ismerete. Pedig még sokunknak adattak nem várt percek, napok, hónapok, sőt évek, melyeket a tudás bizonyossága rettenetesen eltorzít, hosszúvá, vagy éppen röviddé tesz. Aki még nem volt hasonló helyzetben, az nyugodtan hagyja abba az olvasást, úgysem értheti meg.
Az is hagyja abba a gondolatmenet folytatását, aki maradék nélkül, totálisan rá tudja magát bízni az Atya akaratára, aki minden fenntartás nélkül a következő pillanatban mindennek búcsút tudna inteni. Aki semmihez nem ragaszkodik itt, "lent", nincs kabalája, háza, autója, kedvenc kirándulóhelye, szeretettje.
Utóbbiaktól csak azt kérem, hogy nagybeteg, haldokló testvéreimhez menjenek el a kórházba, a függöny mögé, vagy a lakásra a kisírt szemű család által egyedül hagyotthoz, és fogják meg a kezét! Így kísérjék át oda, ahonnan bizonyosságuk származik, adják át közvetlenül a nem mozduló kezet annak, akiben bizalmuk van. Vagy nem is Benne, hanem magukban, filozófiájukban van a bizonyosság, mely kártyavárként dől össze, mihelyst a valósággal találkozik?
Jézus a legnagyobb szeretettel volt irántunk: önmagát adta. Mondott jeleket, melyek számunkra értelmezhetetlenek.
Vegyük csak az egyetlen "választott" szót. Máshonnan tudjuk, hogy kevesen vannak, szemben a meghívottakkal. Hol gyűlnek ezek az emberek? Angyalszárnyak sem suhognak, gyötrelmek pedig bőséggel adatnak azoknak is, akik elviselik, azoknak is, akik tesznek, imádkoznak értük.
Kezdem érteni: megöregedtünk. Elértük az egy pillanatnyi távozást, mely - mint szinkron vaku - együtt villan tágra nyíló, csodálkozó pupillánkkal.
Vajon csak mint emberré vált Fiú korlátozta az Atya az ismeretet? Vajon Jézus, ha tudta volna, elmondta volna, megsúgta volna a napot? Azt hiszem, igen: ha máskor nem, az Olajfák hegyén.
- DI -