A folyamatosan munkálkodó

Mt 14.13- "A hír hallatára Jézus elhajózott onnan egy elhagyatott helyre, hogy egyedül legyen. De a nép tudomást szerzett róla, és gyalogszerrel utána ment a városokból. Amikor kiszállt, már nagy tömeget talált ott. Megesett rajtuk a szíve, s meggyógyította betegeiket. Amikor beesteledett, odamentek hozzá tanítványai, és figyelmeztették: „Elhagyatott itt ez a hely, s már az idő is későre jár. Bocsásd el a népet, hadd széledjenek szét a falvakba, hogy élelmet vegyenek maguknak!” Jézus azonban így válaszolt: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” „Csak öt kenyerünk van, és két halunk” - felelték. „Hozzátok ide!” - mondta, s meghagyta, hogy a nép telepedjék le a fűre, majd fogta az öt kenyeret meg a két halat, föltekintett az égre, és megáldotta őket. Ezután megtörte a kenyereket, odaadta tanítványainak, a tanítványai pedig a népnek. Mindnyájan ettek s jól is laktak. A maradékból tizenkét kosarat teleszedtek. Az asszonyokat és a gyerekeket nem számítva mintegy ötezer férfi evett".

Jézus emberi szeretettel, emberi érzelmekkel szerette rokonait és barátait. Keresztelő Szt.János, Jézus rokona halálát követi ez a jelenet, amikor igazán "jogos" lett volna, hogy fájdalmával egyedül lehessen. A szolgálat, a küldetés, aminek várható vége azonos az utolsó prófétáéval azonban mindent, még az egyéni fájdalmat is megelőzi.
A népre sem különösképpen jellemző, hogy bárki egyéni érzelmeit is tiszteletben tartaná, legyen az az első vagy az utolsó. Persze, ha bennünket ér testi-lelki terhelés, csalódás, akkor "kikapcsolunk, alacsony fordulatra állunk", esetleg elhagyjuk magunkat. Ez a jelenet nemcsak a csodatevő Krisztusra mutat, mint a testi szükséget szenvedőknek is igazi reménységére, de megmutatja az emberré lett Isteni Személy részvétét és állandó munkálkodását, melyekre - mindkettőre - mindegyikünknek, az Őt kísérőknek, folyamatosan szükségünk van.