Dies irae

Kevés bizonyos dolog van földi életünkben. A fenti evangéliumi szakaszból azonban két dolog biztosnak látszik: sokat veszekszünk és kevés dologban értünk egyet. Az elsőre bizonyíték, hogy gyakorlati tanács szükségeltetett magától Jézustól a megoldására, hiszen minden megbékélési lehetőség helyett azonnal a nyilvánosság bizonyos szempontból helyrehozhatatlan és méltatlan, megbotránkoztató és megszégyenítő helyzetét választjuk. Pedig - ahogy mondani szokták - mindent a lehetséges legalacsonyabb szinten megoldani! Nem felfújni!
És mi van akkor, ha pogány vagy vámos? Akkor mindent szabad? Háború, erőszak, meghurcolás, megalázás? Érdekesen polarizálódik a világ. A világi hatalom egy jól kézben tartható, szükség esetén erőszakot alkalmazó központi hatalmat szeretne, az emberek más csoportjai - mintha az egyház is hivatalosan köztük lenne, elveti az erőszakot. De hol az ártatlanság, a gyengeség és a béke ereje, amikor az erő olyan látványos és azonnali dolgokra képes?

Talán másképpen kellene, talán többet kellene együtt lennünk, talán igazi egyetértésre volna szükség abban, hogy mire van szükségünk. Ha igaz az igéret, akkor a világ állapota a totális meg nem értést tükrözi: még ketten, sokszor a legközelebb állók sem tudják, hogy a másiknak mi kell. A közösség pedig soha nem kettes, legalább hármas, mert Krisztus láthatatlan harmadikként mindig ott van. Ha tehát van másféleség, van meg nem értés, akkor legalább azért kellene a párbeszéd, hogy Krisztus is megjelenhessen közöttünk és megszólaljon, tettekben és meghallgattatásban. Hogy ne megkössünk, hanem feloldozzunk, másokat és magunkat egyaránt.