Az elveszett bárányt kereső gazda az egyik keretező oldala a múlt vasárnapi evangéliumnak - a hibát szóvá kell tenni! - a másik oldala a mai evangélium:mindig meg kell bocsátani. Miért? Mert a lehetetlent, a Mennyei Atya szentségét csak így lehet megközelíteni. Megbocsátásban is követni a legfőbb példaképet - a mai kor image-et mondana, de az image követése nem létfeltétel, míg az Atyáé igen - , mert Ő ebben is példát mutatott és mutat ma is mindegyikünknek. A megbocsátás nem azonos a felejtéssel: csak a bennünk, magunban és a másikban kárt okozó gyülöletet, szeretetlenséget tudjuk megszüntetni. Ahhoz, hogy meg nem történtté tegyünk dolgokat,mi kevesek vagyunk. A agyi érelmeszesedést, az elbutulást okozó betegségek és a halál képesek csak a nyomok kitörlésére, napi "felhasználhatóságuk" korlátozására. Ezek a nyomok azonban nem sebek, nem kelevények, nem rosszindulatú fekélyek a megbocsátás után, melyek pusztítanának másokban és bennünk, csupán biológiailag adott anyagi történések-állapotok, melyek vannak, mint az úr emlékei a nem könyörülő szolgával kapcsolatban. Belőle sem törlődött ki a szolga tartozása és a példa értékű cselekvés: Ő megbocsátott neki.

Olyan korban élünk, amikor a társadalmi változások után számtalan gyógyulatlan seb emészti azokat, akik a megbocsátás gyógyító hatását tagadják. Ők inkább kimaradnak mindenből, semhogy együtt kelljen élni azokkal, akik a sebet okozták. Nem felejtenek és nem bocsátanak.Változó határral, de él bennük, újra fonódik a drótkerítés. Náluk, bennük senki nem változhat jó irányban, ahogyan ők is állandóak változtathatatlan itéleteikben - mondjuk már ki, bűneikben. Nem most kellene jobbot nyújtani, amikor még lehet, jelenidőben, hogy az emberi jövő önpusztító mardosását és szenvedést okozó, időt igénylő vagy időtlen törlesztését elkerülhessük, ha egyszer majd Ő kérdi meg:"Én elengedtem. Nem kellett volna néked is?!"