A Máté evangélium folytatódik. Több dolog is van, ami közös a mostanában elhangzó részletekben.
Az első talán az, hogy mindannyiunkra érvényes. Valamennyiünkkel előfordul, hogy egy nem tetsző dologra, amit pedig meg kellene csinálni, így válaszolunk. Nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy egyre több van abból az emberből, aki első nekifutásra készséges, mindent megigér, aztán utólag derül ki, hogy nem kellett volna olyan komolyan vennem azt az igéretet. Közben rájött, hogy nem éri meg a dolog, nem eszik olyan forrón a kását stb. stb. Egyszóval nem csinálja meg.
Előfordul a második eset is, amikor nemet mond, de valami mégis arra készteti. De ez tényleg jóval ritkább.
A második közös dolog, hogy mindkettő fájdalmat okoz. Lehet, hogy ezt valaki elüti azzal, hogy nem kell mindent mellre szívni! Ha végülis megcsinálta, akkor meg mi a baj? Nem túlzás azt kivánni, hogy igen-igen legyen valaki? Valahogyan így gondolkodnak a válaszadók is.
Nem tudom, észrevették-e, de Jézus nem mondja a feleletre, hogy igazatok van, ez a jó. Itt ugyanis nem a jó és rossz, hanem egy kisebb rossz és egy nagyobb rossz közül kell választani. Olyan, mint egy Szondy teszt, ahol a pszihológusnál csupa unszimpatikus portré közül kell kiválogatni a relatíve jókat és rosszakat. Nincs olyan választás, ami maradéktalanul jó érzést hagyna az emberben.
Vannak vallási előitéletek. (Miért is ne lennének?!) A magukat kiválasztottaknak tartóknak is csak lehetőség az élet, hogy valódi magatartásukkal, elkötelezettségükkel bizonyítsák: komolyan veszik meggyőződésüket. Ha másképpen nem, legalább a második fiú módjára, de egy folyamatos Isten-kapcsolat talán néha a válaszban is és magatartásban is ahhoz a dupla igenhez, az élet teljes igenéhez vezethet, ami itt nem szerepel, amiben Jézus a zsenge, az első és ebben is példakép.