Ukkon majdnem megismétlődik a veszprémvarsányi eset. A vonat jó ideig áll és engedély adatik, hogy vízért lemehessenek a fiúk. Közben azonban az állomás és a vonatunk közé egy másik vonat jár be, a mienk pedig mozgolódni kezd. Drávai És Kotsis Pisti még csak átugranak a másik vonat átjáróján, de a többiek kétségbeesve kerülik meg a vonatot. Mire a kerülés után odaérnek a kocsinkhoz, a közben álló vonat kényelmesen elballag, a miénk még vár vagy negyed órát.
Ukk után Uzsonna következik. Ez nem állomás, csak azért írom nagy betűvel, mert nagy uzsonnáról van szó. Ugyanis megétetik egy nagy zacskó keksz és egy aktatáska körte és alma. Igazán nem lehet panaszkodni étvágytalanságról. Szerencsére a fonyódi jó néni gyümölcséből bőségesen futja!

Celldömölkön másfél óránk van. Unalmas lenne végig az állomáson zötykölődni, ezért az önkéntes jelentkezők Karcsi bácsival elindulnak, hogy megnézzék a híres kegytemplomot. Imre marad a csomagokkal az állomáson, mert a feje fájt, és néhány kicsi, akik csak akadály jelentenének a közlekedésnél. Gyorsan be is érünk és Karcsi bácsi régi ismerősre akad, egy pap bácsira, aki együtt tanult vele Győrben. Megnézzük a kegyképet, - persze imádkozunk is, - aztán a pap bácsi megmutatja a kincstárat, emléktárgyakat, elmondja hogyan ministrálnak ott, majd a templom előtti emléktáblát nézzük meg. Itt fényképezés történik, mégpedig nagy sikerrel. A templom után véletlenül cukrászda előtt visz el az út. Ide is beérünk és a fiúk Karcsi bácsi vendégei: jól befagyizunk, csak úgy menet közben.

A vonatról majdnem lemaradunk, mert amíg keressük, szépen meg is telik és csak K.Pisti és Röfi szemfülességének ill. mondjuk meg magyarán: szemtelenségének köszönhető, hogy egy sarokban, összezsúfolva, mégis elférünk. Itt húzzuk meg magunkat addig, amíg le nem kopik a népség és a legalább két órás út unalmát újra zsugával, képeslap-olvasással, sporthírek megtárgyalásával űzzük el. Amikor Fertőszentmiklósra érnénk, már kezdünk készülődni az utolsó, hatodik átszállásra, amikor a kalauz bejelenti, hogy a vonat, rövid megállás után, egyenesen Sopronba megy, így, aki akar, beutazhat vele. Micsoda rumli lesz odahaza: megírtuk, hogy fél tízre érünk az állomásra és 9 órakor már valamennyien odahaza leszünk. Fognak nézni egyet! Az utazás utolsó szakasza a legderűsebb. Már előre veti árnyékát a vidám megérkezés. Hely van bőven, egy kupacba ülünk hát és az utasok nagy gyönyörűségére elzengedezzük összes dalainkat, amiket feltűnés nélkül lehet. Karcsi bácsi a sarokba húzódva élvezi a jelenetet. A fiúk összebújva, kipirult arccal, derűsen énekelnek, látszik rajtuk, mennyire összehozta őket a két hét! Nagyszerű a hangulat, Fertőbozon eléneklik a sváb dalok kollekcióját, de szerencsére senki sincs az állomáson a vasutasokon kívül. Egy kellemetlen motívum van csupán: Pötyi Celldömölk után összeakadt valami úttörővezető haverjával és azóta rá se fütyül a fiúkra, ott sugdolózik vele és azzal a nyikhaj leányzóval, aki a barátjával elég bizalmas viszonyban van. Bosszantó a dolog, nemcsak azért, mert akaratlanul is elkottyanthat valamit, de azért is, mert, ha valamikor, hát most kéne Pötyinek is együtt tartani a fiúkkal és az utolsó perceket teljes együttléttel tölteni. A fiúk is láthatóan mérsékelt lelkesedéssel veszik az ügyet, de Pötyi mindvégig ott vihog és csak a leszálláskor kéri a csomagját Imrétől, aki mindeddig hordozta, nehogy összetörjön a lemez.

Aztán elhagyjuk Fertőbozt is és messziről már látszanak a soproni fények. Legmagasabbra csap a kedv. Ketya mögött egy őszülő-kopaszodó pacák ül és mindenáron beszélgetést akar kezdeményezni vele. Mikor azonban kényelmetlenül kezdik érinteni Ketyát a kérdések, kicsit szemtelenül, de igen szellemesen szemére húzza széles szalmakalapját és félhangosan horkolni kezd. A kíváncsi természetű öregúr belátja, hogy Ketya a maga részéről befejezte az interjút és elkotródik.

Végre ott csattognak a kerekek a soproni állomás sinein. A fiúk azonban egyszerűen nem akarják tudomásul venni, hogy megérkeztünk. Zeng a dal, ragyognak a szemek, ragyogó a jókedv is. Karcsi bácsinak kicsit prózai hangnemet kell felvennie és kiadnia az ukázt: " csomagokat megragadni! Aki maga is haza tudja vinni a csomagját, az elindulhat az állomásról haza, akinek nehéz, várja meg a szüleit! Pufi megvárja az autójukat és Vargányára is vigyáz, amíg érte nem jönnek, mert ő semmiképpen sem bírná el hazáig a bőröndöt. Egyebekben kívánok nyugodalmas jó éjszakát! A holnapi viszontlátásig…" Ennyi az egész, semmi ceremónia! A vonat gyors fékezéssel megáll, aztán minden szem az ablakon át bámul ki. Néhányan felismerni vélik az ismerősöket. Gyerünk ki! Megragadjuk a csomagokat, aztán már mindenki külön él, mindenki siet, hogy mihamarabb anyuka karjaiba ugorhasson. És tényleg, bár még csak jó fél óra múlva jönne be a megírt vonatunk, a legtöbb fiú szülei már kinn vannak az állomás előtti téren. Tamáék, Drávaiék, Kotsisék, Varga papa, Kósiék, Dombóvári néni és a rokonok. Karcsi bácsi és Imre minden szülőhöz odalép és "elszámol" a gyerekről: "egy, azaz egy darab gyereket ezennel átadunk…" Pálkövi éppen az utcán lohol a hátizsák alatt, amikor a mamája majd' elkerüli…Hajasék éppen indulnának az állomásra, amikor Ketya éppen betoppan…Feldinger papa és mama száguldva rohannak az autóval az állomásra, mert észreveszik, hogy a többiek már a városban vannak… És amikor már minden gyerek megtalálta aput-anyut , Imre is odalépett a családtagokhoz, Karcsi bácsi hálásan néz föl, egyedül maradva, a lassan csillagosodó égre. S ebben a pillanatban valahonnan a szülők közül előlép Wrenkh kanonok úr és meleg, atyai mosollyal nyújtja feléje a kezét:
- Én is kijöttem, hogy magát is várja valaki!

Befejezés:

Így történt, akár hiszitek, akár nem. Most már itt van leírva a két hetes csoda hiteles története. Aki nem hiszi, kérdezze meg a csoda leghitelesebb tanúit, hiszen itt élnek, járnak, ministrálnak és csintalankodnak köztetek. De aztán ne csodálkozzék, ha még a megírtaknál is izgalmasabb dolgokat fog hallani…
Másnap a csoda szereplői már rendesen megjelentek a templomban, ott ministráltak a többiek között, mintha mi sem történt volna. De azért mégsem egészen úgy. Mert a két hét nem múlt el nyomtalanul! A fiúk legnagyobb részén bizony észrevették, otthon is, a templomban is, pláne a fiúk egymás között, hogy nem volt hiába a balatoni két hét. És ez, - mondjuk meg őszintén - természetes is.
Most pedig a krónikás leteszi a tollat. A két naplót becsukja, bennük hagyva a helyesírási hibákat, az adódó ellentmondásokat. A balatoni hetek hiteles krónikája ezután ez lesz.
Messze-messze innen hidegen, közömbösen tovább hullámzik a Balaton. A fonyódi szakadék fölött tovább zúg a szél, a sátor helyét újra zöld fú takarja. Csak az öreg fák susognak titokzatosan a templomkertben. Lombjaik között még ott bujkál a nyár. És este, amikor elcsendesedik minden, a vén fák talán még hallani vélik a bokrok és sziklák között a sokat ígérő visszaverődő búcsúszót: Viszontlátásra!

A viszontlátásra, viszontlátásra, kedves, öreg Balaton …!!!