A világ értékrendszere

A világ mai értékrendszerét egy szóval szokták jellemezni: polgári-individualista. Eredete szerint polgári, s individualista abból a szempontból, hogy középpontjában az ÉN áll, annak autonóm érvényesülése és önkifejezése. A polgári-individualista élet uralkodó ideálja a magabiztos, büszke ember, aki képes arra, hogy amit akar, azt megszerezze és birtokolja. Ebben az értékrendszerben fontossá válik a társadalmi siker, s mint legfőbb értéknek mindent e célnak rendel alá az egyén. A siker minden értéket megelőz, ezért eléréséért mindenre kapható az individualista ember.

Fontos a teljesítmény, amely a társadalmi megítélésnek az alapja: így az embereszményhez hozzátartozik a mindig naprakész, gyors alkalmazkodóképességgel rendelkező, kreatív személy. A közösségben az emberek általában felületesen kötődnek egymáshoz, s igyekeznek megfelelni a folyamatosan változó (divatos) elvárásoknak, mivel szeretnének a "fontos emberek" kategóriájába bekerülni.
Egyik cél a birtoklás és a haszon. S amint azt tapasztaljuk is magunk körül a polgári-individualista ember mindent meg akar szerezni magának: pénzt, lakást, autót, de nemcsak tárgyakat, hanem embereket is: uralkodni akar felettük. Mindenbenben mérlegel: megéri vagy sem, előnye származik-e a dologból, vagy sem.

Természetesen nem célom a polgári -individualista értékrendszer részletes leírása, mindezt azért tettem, hogy megnézzük, milyen veszélyekkel jár ez a gyülekezetekre, s azon belül a hívő emberre nézve.

Én-középpontú keresztyénség

S valóban ez az értékrendszer befolyásolhatja, sőt birtokba is veheti a keresztyén ember gondolkodását is, s akkor szavai, cselekedetei, motivációi mind az "én"-je körül forognak. Ilyenkor fontosabbá válik az "én" boldogulása, érvényesülése, kényelme, biztonsága, becsülete, mint a szolgálat. Ilyenkor a hívő Istentől is csak saját életére vonatkozó dolgokat kér (siker evangélium), s nem döbben rá, nem szorongatja szívét a mások elveszettségéért érzett fájdalom. Ilyenkor az istentisztelet is csak magunknak való örvendezés. Sőt a legnagyobb arcátlanság az, hogy még Istent is az önző céljaink elérésére próbáljuk használni.
1865 júniusában, mikor Hudson Taylor Brightonban volt egy gyülekezetben, súlyos teherként nehezedett rá Kína millióinak sorsa, olyannyira, hogy elviselhetetlennek találta az önelégült, éneklő gyülekezetet. Körülnézett: végig a sorokban láthatóan gazdag kereskedők, üzletemberek, szépen öltözött asszonyok, tisztára suvickolt gyerekek, akiket arra neveltek, hogy elrejtsék unalmukat: tehát polgári-individualista keresztyéneket. Hudson Taylort ez a felismerés annyira felkavarta, hogy távozott az istentiszteletről. Igy írt késöbbiekben erről az eseményről: "Egyszerűen nem tudtam tovább elviselni az elém táruló képet: ezer vagy talán még annál is több hívő ember örvendezett saját biztonságának, míg milliók pusztulnak el, mert nem tudnak Istenről." (J. Stott: Bűnös hallgatásunk alapján)

Egyre jobban látom, hogy nem az a fontos, hogy "én" hogy vagyok, hiszen ha Krisztus a szívemben él, akkor az életem el van rejtve az Ő kegyelmében, sokkal inkább fontosabb azoknak az embereknek a százai, ezreinek a sorsa, akik körülöttünk élnek, s akik még nem is hallottak talán Jézus Krisztusról.

Az én-középpontúság az én biztonságom, kényelmem, békességem, örömöm, jóllakottságom, becsületem, méltóságom, sikerem, érvényesülésem a világi ember számára érthető, lehetséges alternatíva, hiszen nem ismerik Krisztust, aki az életét adta, azért, hogy ők élhessenek. A keresztyén értékrendszernek viszont másnak kell lennie, Isten jó, kedves és tökéletes akarata csak akkor teljesedhet be életünkben, ha elhagyjuk régi gondolkodásunkat, ha felhagyunk önzésünkkel, s odaszánjuk életünket Krisztusnak, aki "...azért halt meg mindenkiért (Krisztus), hogy a kik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, a ki érettük meghalt és feltámasztatott." 2.Kor.5.17.