Bár a hangulat első feléről elmondtunk volna. Az állomáson ott a vég nélküli hosszúnak tűnő vonat, de amint sorra próbálgatjuk a kocsikat, nekünk való terjedelemben már sehol sincsen hely. A negyedik kísérlet után belátjuk, hogy jó lesz elhelyezkedni úgy, ahogy tudunk, mert mire a vonat indul, állóhelyre sem számíthatunk.

Rábapart anno

A zsúfolt vonat csak az elején kellemetlen: amikor már beletörődött az ember, akkor roppant mulatságos. Nagy nehezen összezsúfoljuk a csomagokat a tartókban, amúgy egymás hegyén-hátán. Letelepszünk a jószívű nénik-bácsik adta padvégekre. Eddig mindenki mérgesen nézett ránk, mert a helyét féltette; most, hogy nem tudnak lerázni a nyakukról bennünket, kezdődik a bratyizgatás. Most látszik meg, miért is volt olyan lényeges tegnap annyit magyarázni az utazás mások számára is elárulható körülményeit: az utasok hamarosan megtudják, hogy soproniak vagyunk, táborozni megyünk a Balaton mellé, hogy Karcsi bácsi - és még véletlenül sem Ferenc atya, brávó, gyerekek! - szóval, hogy Karcsi bácsi a tanár úr jön velünk. Arról persze nem tehetünk, hogy Ketya szerint földrajzot, Röfi szerint történelmet, megint mások szerint tornát tanít: ezt tényleg nem beszéltük meg. De nagyobb baj nincsen. Amikor Pannonhalmánál zötyög a vonat, már kielégítőek a kapcsolatok a srácok és az utas-nép között. Sőt: Röfi munkahelyre utazó munkások közé kerül. A tőle megszokott közvetlenséggel mindjárt lekáderezi őket, azok sem rühellik a barátkozást, úgyhogy néhány állomás után a kemény munkásarcokon átsuhanó vidámság messzire hirdeti: Röfi hódít.

Győr anno

De mit tesz Isten, mire jó a frissen sült barátság? Valamelyik állomásközben dühösen rugaszkodik neki a masina a hegynek, az utasok és csomagok meginognak, s ebben a megingásban Kotsis Pista jó harminckilós bőröndje vezet: minden előzetes bejelentés nélkül átköltözik a magaslati tartóból az egyik munkás bácsi tarkójára. Tisztes zuhanás, az utasok megkövülten néznek a szenvedő alanyra, Karcsi bácsi villámgyorsan leemeli az áldozatról a tapintatlan bőröndöt, valami bocsánatkérés-félét motyog, a helyzet roppant feszült. Ilyen esetekben a folytatás rendesen igen keresetlen szavakban szokott megnyilvánulni. Nos, a mi munkás bácsink egyet szisszen, aztán amikor a szomszédja megtapogatja a a bőrönddel való érintkezési felületet még egy hosszabbat és fájdalmasabbat, körültapogatja saját kezűleg is a szorgalmasan növekvő daganatot, megrázza a fejét... és hallgat. Igen, semmi káromkodás, semmi szitkozódás, még csak egy csúnya szó sem: összeszorított fogakkal, férfias önuralommal hallgat. Karcsi bácsi hangtalan elismeréssel bólint: ez igen, - és magában hálát ad a jó Istennek, hogy pont Röfit ültette emellé a bácsi mellé.

Erdők között

Irány: a Bakony. Pannonhalma után lassan ritkul az utas-nép, addig szívóskodnak a gyerekek, amíg az ablakok mellé könyörgik magukat. A banda egyik fele jobb oldalról, a másik fele balról élvezheti végig a csigalassúságú, de tényleg ritka szép bakonyi kocsikázást. Jönnek az alagutak Az első ugyan hamar eltűnik, éppen csak bebüdösíti a kocsit, de a harmadiknak már várni kell a végét. A zseblámpások csudára élvezik, fényes nappal nekik kell a napot pótolni: Pálkövi alig akarja eltenni a lámpát. Imre transzportja a jobb oldalon pazar sziklás vidéket csodál a másik oldalon egyre sűrűbb a felkiáltás: "micsoda szakadék".! A Cuha völgyén át az ablakon lóg ki a társaság. A jó humorú kalauz bácsik elnézően mosolyognak, amikor Zolika a pad tetején állva próbál látni valamit: Imre könyörül meg az apróságon, felemeli és kezdődik a komoly teológus és az apró, anyás kis emberke meleg, nagy barátsága, amely rányomja majd a hangulatát az egész táborozásra.