Nem éri be. Gyönyörűen megy, pazar minden, a sirályok is odalibegnek, hogy meglegyen a kedvünk, de azért az a kutya hajó…Három perccel utána kötünk ki. A vicc kedvéért nincsen hely a móló mellett, így mégis átmegyünk az Ifjú Gárdán, ami olyan csúfosan hagyott bennünket: a hajón keresztül szállunk partra. Drávai Pisti szelíd gyerek, de meg nem állhatja, hogy meg ne tiporja a fedélzetet: nesze kutya…

Harangláb a templom előtt a szabadtéri oltár tetején 35 évvel később

Aki először van a fonyódi állomáson, könnyen azt hiheti, hogy a bolondok házában van. Igaz, hogy annak azért egy kicsit túl szép. De az a rohanás, az a rengeteg nép, hajók, vonatok, vitorlások, halászcsónakok…megkeveredik, aki nem ismeri az utat. Milyen szerencse, hogy Karcsi bácsi ismerős, egyenes vonalban hasítja át az újra három csoportra oszló nép a tömeget, át a vasúti hídon. Aztán buszt keresünk, ami pont az orrunk előtt suhan el. Karcsi bácsi megvakarja a füle tövét: hát akkor nagyon meleg lesz a következő fél óra…

Az állomástól kanyargó betonút vezet egyenesen fölfelé a táborhelyig. Délután fél hat van, pokoli meleg, az aszfalt szinte olvad, a nappal szemben kell menni, a kézben fejenként minimum két csomag, no, most tessék nekiindulni. Karcsi bácsi négyes csoportja nekivág. Az első kanyarban elveszik a következő csoport, és talán jobb is, hogy nem látjuk ezt a kínos keresztutat. Fél kilométer után Röfi szentül állítja, hogy amire felérünk, valaki már fölverte a sátrat. Dönci a hátizsák-szíjakat igazítja, Pálkövi csomagot cserél vele. Mondják, hogy Ketya félúton lerakja a csomagokat, elfekszik az úton és kinyilatkoztatja, hogy mindennek van határa. Ez igaz. Az utolsó száz méteren már látszik a templom. Még egy kanyar, aztán az első csoport célban van…

A plébániaépület sem sokat változott

Romantikus, szép helyen fekszik ez az új stílusú kis falusi templom. Körülötte minden zöld, előtte kis harangláb, mellette szabadtéri, de fedett oltár. Még előbb kis térség, diófa, pázsit, egy hangulatos kis pad, majd élő sövény választja el az igazgatói villától. Baloldalt a plébániaépület ízléses, zöld ligetben. Jobboldalt folytatódik az élő sövény, a sövényen túl bokros sáv, majd hirtelen vagy harmincméteres szakadék, s alattunk ott ragyog az esti verőfényben, szőkén, hullámtalan simaságban a Balaton.

Karcsi bácsiék csoportja a templomtérre ér. Nos, az első benyomás - leverő. A tér tele biciklikkel, kabátokkal, a padon néhány falusi fruska vihog, sátornak semmi nyoma. A templomból harsány gyermekhangok kórusban szavalják: "A Szentlélek a harmadik isteni személy…"- No, szép. Itt hát nem várnak bennünket díszkapuval…inkább a Szentlelket várják, mint minket.

Akik itt, a szakadék szélén kezdték

.Mindenesetre a csomagokat lerakjuk a legfélreesőbb sarokba, mindent levetünk, amit feltűnés nélkül lehet, aztán nézzük, mit lehet itt kezdeni. Karcsi bácsi Döncit a kanyarban hagyta, hogy irányítsa a templom felé a jónépet. A jónép azonban nem jön. 1ö perc múlva sem jön, ami kezd kissé furcsa lenni. Amikor végre újabb küldönc indul az elmaradtak elé, akkor sül ki, hogy azok már régen ott pihennek lepakolva az utolsó kanyar előtt. Dönci a nagy kimerültségében rosszul értette az utasítást és azt értette: itt várjanak. Hát ők vártak volna reggelig is, csak a csomagot ne kelljen újra megfogni. De azért megfogják, még egy utolsó nekirugaszkodás, aztán végre, végre együtt az egész társaság a templomtér sarkában. Elég elanyátlanodva nézünk ki így átizzadva, ingben-gatyában, de az a lényeg, hogy tovább már nem megyünk… Lassan véget ér a bérmálási oktatás is a templomban, sűrű sorokban tódulnak ki a gyerekek, biciklikre kapnak, aztán usgyi haza. Feltűnik, hogy nem törődnek túlságosan velünk. Nem mintha bánnánk, de kicsit azért furcsálljuk. Úgy látszik, errefelé elég gyakran látnak hasonló seregletet.