Mostanában Isten nagyon a szívemre helyezett egy gondolatot, úgy látom, fontos ezeket veletek is megosztanom.
Miközben figyelem gyülekezeteink életét, az igehírdetések témáját, az újságaink tartalmát azt veszem észre, hogy nagyon sok szó esik manapság a hívő ember felelősségéről. Nehogy félreértsétek szerintem is fontos, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról, csak éppen gyakran olyan nyomasztó módon próbáljuk egymás odaszánását előremozdítani, hogy épp az ellenkező hatást váltja az ki.
A tapasztalat tényleg azt mutatja, hogy vannak problémák: nem igazán tudjuk elérni a mai embereket az evangéliummal, sőt a belső problémákat is nehezen tudjuk kezelni. Itt is igaz a gondolat, hogy aki nem része a megoldásnak az része a problémának. De vajon mi a megoldás?
Egyre inkább látom, hogy itt lenne az idő, hogy komolyan elkezdjünk imádkozni. Sokan azt gondolják, még a hívők is, hogy az imádság az egy kötelességünk. Pedig ez nem igaz! Az imádság hatalmas kiváltságunk, egy olyan ajándék amelyet Isten a vele való közösség gyakorlására adott nekünk. Ismerjük az igeverset: Én vagyok (Jézus Krisztus) a szölőtő, ti a szölővesszők (mi, keresztények). A szölőtő tud létezni a szölővesszők nélkül is, viszont ez fordítva nem működik: "Ahogyan a szölővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szölőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem." (Jn.15.4.). Tehát életszükségletünk az Istennel való kapcsolat, egy kapcsolat azonban nem működhet folyamatos életközösség nélkül, kommunikáció nélkül. Az imádság tehát nem egy kegyes vallásos forma, hanem az Istennel való közösségünk gyakorlása. A Jelenések könyvében olvashatunk a laodiceai gyülekezetről, akik azt képzelték magukról, hogy gazdagok, s nincs szükségük semmire (Jel.3.17.), nincs szükségük az imádságra, pedig nyomorultak, szánalmasak, szegények, vakok és mezítelenek. Isten keményen feddi őket, s azt hírdeti számukra, hogy meg kell térniük.
A világ mai emberideálja az autonóm ember, aki önmaga képes megoldani a problémáit (Szokták is gyakran mondogatni: Segíts magadon az Isten is megsegít!), aki nem szorul segítségre, ez az emberideál azonban nem keresztényi, a keresztény ember folyamatosan Istenre van utalva, még a legkomolyabb, legmegpróbáltabb, legstabilabb hívő ember is. A hívő ember, ha növekszik nem válik egyre önállóbbá, hanem éppen fordítva, egyre inkább felismeri, hogy mekkora nagy szüksége van Istenre, az Ő segítségére, s ez a felismerés vezeti őt folyamtosan az Úr jelenlétébe, s ez a szükség készteti őt szüntelen imádságra.
Visszatérve tehát kiinduló problémánkhoz. Nem olyan odaszánásra van szükségünk, hogy mi minden erőnket megfeszítve próbáljunk dolgokat elrendezni, elintézni, ezt nem is kéri tőlünk Isten, hanem olyan odaszánásra, hogy Isten előtt állunk életünk minden kérdésével kapcsolatban, mert felismertük, hogy nélküle semmit sem tudunk tenni (Jn. 15.5.) Olyan emberekre van szükség, mint Illés, aki "buzgón imádkozott azért, hogy ne legyen eső, és nem is volt eső a földön három évig és hat hónapig. Aztán ismét imádkozott, és az ég esőt adott a föld meghozta termését." (Jak.5.17-18.) Illés ugyanolyan ember volt, mint mi (Jak.5.17.), de felismerte, hogy minden dolog Istenen múlik, Ő csak kérni tud, s ha Isten valamire indítja, akkor engedelmeskedhet akaratának, de semmi több. Kész volt arra, hogy egészen addig könyörögjön, míg Isten meg nem hallgatja imádságát (1.Kir. 18.41-44.)
Isten arra vezet most engem, hogy mind személyes életem, mind a gyülekezeteink élete nem azon fog eldőlni, hogy milyen szuper a dicsőítés, a tanítás, a szervezettség, a lelkesedés, hanem azon mennyire ragaszkodunk a mi Urunkhoz, Jézus Krisztushoz. Isten adja, hogy egyre fontosabbá válljon életünkben az imádság, s akkor Isten elkezd majd munkálkodni bennünk és rajtunk keresztül. Ámen