Egy jó családból való szent, aki nem üzengetett, csak élt
Egy jó családból való szent, aki nem
üzengetett, csak élt
István nem volt egyedül!
Ha valaki ma - Szent István napján - nem üzenetről beszél,
talán meg sem hallgatják.
Egy ezer éves média képtelenségével ömlik ránk a szöveg
mindenünnen, képek, hangok keverednek, idők és körülmények cserélnek
helyet, teljes a zűrzavar. Bizonyos értelemben túl rövid ez az
emberöltő...
Ezer évvel ezelőtt élt egy család, amely valamilyen módon kiváló
emberek sorát "produkálta". Az első vagy második volt ebben a sorban
Vajk-István. A sorrend nagyon fontos, időbeliséget és
világszemléletváltozást rejt. (Éppen úgy, mint amikor ma egy újszülött
első neve a keresztelhető és a második a pogány. Ez is szemlélet.
Incselkedés a halhatatlan és hallhatatlan üzenettel: hátha mégsem igaz
az ezer év vagy másként igaz?)
Ma is hallat magáról ez a keleti "dinasty": legutóbb ismét egy
szentet "adott" a világnak, aki mindeddig "mellékállásban, csak"
Lengyelország patrónusa volt, ahogyan Szent István Magyarország fő
patrónusa. 300 éves folytonossággal és valószínűtlen gyakorisággal
kanonizálták és kanonizálják fiaikat és lányaikat, akik közül a
legtöbb meg sem érte a felnőtt kort vagy mai szemmel annak határán
halt meg. Előkelő származásuk ellenére tudatosan "méltatlan"
körülményeket választottak és választottságuk teljes tudatában
használtak a mai szemmel nevetségesnek tűnő, de az áldozati oltár
magasába vivő eszközöket, akár önmagukkal szemben is. És mi, akik
főleg augusztus huszadikán valamiképpen szellemi örökösnek szeretnénk
tartani magunkat, mondom, mi, akik a harminc évvel ezelőtti
hippi-mozgalmak hallatán már csak legyintünk, az ő neveiket ezer év
elteltével is valamiféle csodálattal ejtjük ki. Államiságunkat,
jogosult társadalmi-világi létünket származtatjuk tőlük, akik
ugyanezen a földön, de nem röghöz kötötten éltek. Ezer évvel ezelőtt
szemlélet-iránybeli törés zajlott le a családban. Példát találtak,
célt tűztek ki maguk elé és a maguk bizalmához, mint koloncot -
mondanák ma -, egy egész országot csatoltak. Nem erőszak szüksége
nélkül és nem akadálytalanul, nem politikai praktikum és bölcsesség
híján, nem a világi időtlenség biztos tudatában, de nem az
örökkévalóság "kockázata" nélkül.
Környezet, egy világi-hatalmi és végsősoron kiismerhetetlen
cselszövés és intrika közepette választott olyant a család, amit
mindennel szemben kellett megőriznie: külső és belső indokok sorát
legyőzve haladni a "józan ész" ellen, az őrültség százalékos
valószínűségével űzni egy káprázatot (akik kételkednek ebben, csak a
pápaság István előtt alig élethossznyi állapotára gondoljanak!), mely
minden sziklánál maradandóbbnak bizonyult.
"Sis Honestus!" Légy hűséges! De mihez? Egy
humanista telivér neveltségéhez? Egy származás és lehetőség minden
esélyéhez?
Sokkalta messzebb vezet ez a felszólítás! A példa legalább olyan
valószínűtlenül kis sansszal ígért követőket, egy akkori igenlő
visszajelzést, mint manapság. A végrendeletként, vagy "ars
regionis"-ként emlegetett intelmekben István a kisgyermekkort egyedül
túlélő Imrének egyfajta Atya-Fiú kapcsolatról beszél - ad analogiam -
amely a szeretetben valósul meg. Hogy milyen eszközökkel, milyen
körülmények között, azok az európai műveltségű olvasó számára
ismertek. Ezen ismeretnek is immár kétezer éve birtokában vagyunk.
Nehéz örökség államiságunk ezer esztendeje, amelyeknek többsége a
"Hol vagy, István király?!" felkiáltással, kiemelkedő egyének és
önmagunk keresésével telt. De hol vannak az Istvánt "termő" családok
nem háromszáz esztendei, hanem csak fél emberöltői, amin
gyermektelenül átrohanva az ilyen kapcsolat lehetősége teljes
hiányában futnak a jövőtlenségbe?
"Sis Honestus!" Tényleg magunkat, tényleg egy
új Istvánt kell keresnünk?
Ha a meggyőződés, ha a bizalom abban, amit remélünk, hiányzik, a
praktikum egyszeregye a fizikai túléléshez is kevésnek bizonyul!
Üzen-e István király? István király-e az, aki üzen ezen a napon?
Egy népes család üzen-e nekünk, akikből érdemtelenül sok jutott ennek
a piciny országnak? Vagy máshonnan kell a feleletre várnunk?
Kérdések, amelyekre olyan felelet, amit a partikuláris társadalom
egésze elfogadna, aligha létezik.
Lesz-e egyáltalán gondolat-örökítő családunk a következő
évszázadokra? Nem tudom, csak remélem. De ha olyan "üzenet", ami
kellemesen csiklandozza eldurvult bőrünket nincs is, a válasznak
előbb-utóbb, talán éppen ezen a napon, mindannyiunkban meg kell
születnie. Ez nekem-nekünk, mindannyiunknak nagyon fontos!
Egy újabb ezer esztendőre talán az egyetlen lehetőség!
- Dr. Drávai István
-
1999. augusztus 16., hétfő 00:00
|