Az ősi magyar hitvilág jelképei

A Millenniumi Év jegyében nyílt meg és augusztus 31-ig látogatható Babos Ágnes festőművész kiállítása a fertődi Muzsikaházban.
Babos Ágnes a Képzőművészeti Főiskola festő szakán szerzett diplomát, mesterei Barcsay Jenő és Sarkantyú Simon voltak. Az 1976-tól Győrben élő művésznő 1994 óta a soproni Benedek Elek Óvóképző Főiskola adjunktusa. A fertődi Muzsikaházban kiállított műveinek nagyobb része - egyéni megfogalmazású - szárnyasoltárokból áll.
A szárnyasoltárok művészete a tizenötödik századi Magyarországon élte virágkorát. A templom védőszentjének tiszteletére készült főoltár mellett számos befolyásosabb család vagy testvérület állíttatott oltárt a templomban.

Babos Ágnes szárnyasoltárai ezektől a hagyományoktól alakjukban, képi anyaguk szokatlan tartalmában és színvilágukban egyaránt eltérnek. A legszembetűnőbb, hogy hármas tagozódásuk mellett az oltárok fafaragásokkal díszítettek, formájukat az alapanyag eredeti formája határozza meg, a faanyag feldolgozatlanul hagyott részei arra a természetes állapotra utalnak, amely visszafordíthatatlanul változott meg, az ember keze nyomán. A faragott díszítések - Ősz Róbert munkái - az ősi magyar hitvilág ismert képei: a magyar népmeséből ismert égig érő fa, az életfa, amely az eget köti össze a földdel, és így közvetíti az égi erőt a gyökérig; a turulmadár, amely azon túl, hogy a magyarság küldetésének szimbóluma, jelentése szerint a fény fia kifejezés szinonímája.

A festményeken megjelenő képi világ tömör allegória, amelynek üzenete az ősi magyar hitvilág jelképeinek bibliai alakokkal, életképekkel való társításából ered. A már említett faragásokban előforduló szimbolikus jelentést hordozó elemek mellett megjelenik a csodaszarvas, a nap és a hold, a nyolcas tagozódású - világmindenséget jelentő - kör, az erőt és hatalmat megtestesítő oroszlán, a határokat megjelölő, embereket elválasztó kerítés.
A magyar műveltség egyik legősibb emléke, a rovásírás - amely valószínű a nyelvvel egyidős - szerves része az alkotások jelképrendszerének.

Hosszan lehetne még értelmezni a Babos Ágnes által használt szimbólumok egymáshoz való viszonyát, hiszen ezek jelentését alaposan tanulmányozva és ismerve a művészt - részben tudatosan, részben ösztönösen - egy egyértelműen megfogalmazott üzenet szolgálatába állítja.

A használt képek és jelek egyenként értelmezhetők és magyarázhatók ugyan, ám igazi üzenetük csak egyidejűségükben él.

Az egyenkénti szimbólumértelmezések szétszabdalásával éppen az a varázs törik meg, amely különleges erőt közvetít a néző felé: nézzük a képet, és nem azt látjuk, amit a művész az alakokban, formákban ábrázol, hanem a gondolatot értjük, amit közöl. Babos Ágnes képeinek meleg, derűs színei a mai szürke lelkű embert szembesítik a fénnyel, világossággal, színekkel, az arany méltóságával.

A szárnyasoltárok szakrális jellegét használja a művész arra, hogy a magyarság több évezredes kultúráját, az ősöktől örökölt - jelképrendszerben kifejezett - és mindannyiunkban ott rejtőző istenképűségét érvényre juttassa. Mindazt, ami az emberben jó, hasznos, nemes és szép. Mindazt, amire felismert küldetéstudatunk méltóságával és felelősségével törekednünk kellene.

szöveg és fotó Tóth Éva