A hőség ma megint rekordot szeretne dönteni. Én is, tudtomon kívül.
A kutyákat reggel összeszedjük: a szomszédban csatangolnak.Ismét kerítésfoltozás ígérkezik. Tegnap este, érkezéskor már volt egy afférom a legkedvesebb, hátsó szomszéddal. Kedvesen, közvetlenül, mélyen a szemébe nézve próbáltam meg rávenni, tegyen le a kerítés lyukán átkódorgó kutyáim elpusztításáról - saját, jól felfogott és közvetlen érdekében. Inkább foltozzon ő is, mint én és ha nem megy, szóljon. Állítólag embernek született, mégha csak az első jelzőrendszernél tart is.
Megint tévedtem. Reggel kifésültem George–ot, a bernáthegyit, azt hittem, hőgutát kapott, nem evett, csak ivott, gondoltam, egy mellénnyel mégiscsak kevesebb. Aztán 5 perccel később a szomszéd kutyát hajkurászta, az oldal másod–szomszéd meg engem, hogy vigyem haza a kutyát. Minden sikerült, közben kiderül, hogy hasmenése van. George-nak. Azért nem eszik, csak iszik. Van esze. Az is kiderül, hogy az iker szomszéd meghalt már egy éve, azért nem látni, a gaz meg nő, számolatlanul. Szorgalmas ember volt és jó fejű, 3 éve vesztette el a feleségét, abba valahogyan belerokkant, nem volt, ki gondját viselje. Meghízott vagy százhatvan kilóra. Nagyon sajnálom.

Hogy miért kell megkeresnem azt a lyukat a kerítésen, ahol kutyáim világot akarnak látni? És éppen most, 35 fokban?! Kiderül, hogy a ház és a kerítés közötti pár centin az elmúlt 2 évben négy ecetfa és két bodzafa nőtt ki. Mindegyik elérte már a négy métert, mert az eresz fölött szívják a napot. Néhányat, négy centis törzzsel még csak kivágok a nagy , áttételes ollóval, de háromhoz fejsze kell. Néhány ötperces pihenő, egy lefekvés, mert pont a fejemnek dől az egyik fa, és máris ott tornyosul az udvaron a második zöld halom, amit el kéne égetni. Szél egy szál se, csak ónosan csillogó víz; ma sem lehet vitorlázni, a legelviselhetőbb még otthon a hűs házbensőben.(Pedig, mint mondtam, égetni is kellene, aztán a fenyők alsó ágait levágni...aztán...aztán...)

A méhek már a tél folyamán betelepedtek a szobaablak rolóházába, a szobában kellemes mézszag terjeng, a rovarirtóra rá se fütyülnek. Most már megindult a mézcsorgás is az ablakon, alig látni ki és ahányszor leengedjük a rolót, élénk kopogás és az ablak előtt méh–felhő jelzi, hogy a méhek nem szeretik a ringlispilt. Én sem. Meg tudom őket érteni. Tulajdonképpen nagyon kellemes a mézszag, csak az ablakot nem lehet kinyitni. Azt mondja a szomszéd – a másik, hogy a királynőt majd egy este kénes füstölés után ő kibányássza, akkor majd elköltöznek a hivatlan albérlők. (Vagy ő, aggodalmaskodom én, ha a méhek megindulnak.)

A harmadik szomszéd sövényt nyír. Demokrácia van. Nagyon jó látni, hogy most róla csurog az izzadtság, ráadásul még allergiás is, – az adriai sós lé biztosan jobbat tenne neki, mint a balatoni fűpollen. Rejtély, hogy milyen mazochizmus vezeti minden nyáron ide. Ha a sövénnyíró nem zakatolna a fülembe, akkor is tudnám a prüszkölések helyéről – ahol meglebben a sövény, merre is jár. Ezt hívják multiplex jelzőrendszernek. Ma csak 123–at tüsszentett, és a reggeli számolhatatlant nem is adtam még hozzá. A madarak már megszokták, én, még most is előfordul, összerezzenek.

Kutyáim kifeküdtek, a nap még jobban perzsel, magam is végleg behúzódom.

A legfontosabbat elfelejtettem; hurrá, nyaralunk, ha ez az eddigiekből nem derült volna ki.