Mindenek előtt a lelkek pásztora volt. Minden tudományos munkája ezt a célt, a pasztorációt szolgálta. Valóban mindenkire gondja volt: a II. világháboró után a kivándorlókra, a külföldön továbbtanulókra, más vallások képviselőire, minden látogatóra. A bencés nyitottság, a vendéglátó lelkiség megjelenítője volt. Amikor éppen képességei és iszonyatos mennyiségű munkája folytán a világ legtávolabbi részén is képviselte a katolikumot, akkor is, ugyanúgy gondja volt a közvetlen közelében élőkre, a pannonhalmi magaslat alatt csak párszáz méterre lakókra. Hogyan lehet kapcsolatot teremteni velük?
Nevetve jegyezte meg találkozásunkkor, mikor tekintélyesre "hízott" előjegyzési naptárát lapozgatta: "Tudod, csak attól félek, hogy nem érzem a koromat." Velünk is fiatalságának ezzel az energiájával törődött.
Amikor elbúcsúztunk Tőle, kicsit röstellkedve mondtam, hogy annyi mindent kaptunk és semmit nem hoztunk. "Semmi baj, ez a dolgom"- mosolygott. És kikísérte a vendéget, mint annyiszor és annyiakat.
Nem lehet, nem is szabad különválasztani benne a papot és az embert. Amit kultúránk gyarapodott, azt a pap tudóstól is kapta és amit most halálával elveszít, azt az embernek az elvesztésében, mindannyiunk fájdalmával kell elviselnie.
Talán már most is az égi szél lefújta fejfedőket hajkurássza gyermeki vidámsággal, ahogy Pannonhalmán jártunkkor tette egy japán kalappal. Közben pedig annak szavait hallgatja, Akit hűségesen szolgált 85 éven át már itt a földön. Kicsit mocorog, aztán közbekérdez: "Hogyan is lehetne ezt, Uram, a mi szegényes nyelvünkön még érthetőbben, mindenkinek mondani?"