|
KultúrVáros |
|
Ha eddig csak átutaztunk volna
Ha eddig csak átutaztunk
volna
Balatonudvari különlegesség
Kinek juthatott eszébe szív alakú sírköveket faragni? A mai
temetőket járónak ugyan erről nem sok gondolata támadhat, hiszen
ennél
csak ízléstelenebb dolgokat lát. Persze ebből nem következik, hogy
temetőkultusz lenne Magyarországon. Az osztrák gazmentesség például
nemcsak a legelőre, útmentére, kertekaljára terjed ki, de behatol a
templomok köré telepített temetőkbe is. Hogy ott mi minden van, az
külön regényt érdemelne! A legtöbb embernek a szíve mélyén ott van az
egyszerű tartozás érzése, amit életben nem adott meg a porladónak, s
most pótolni próbálja.
Íme, itt van a szív! Amit gondolataink tárolási helye jelképeként
használunk a köznapi érintkezésben, s aminek "bőségéből szól a száj"
(mozdul a segítő kar, az éveket pótló láb, a gondoskodó, adott
esetben
berzenkedő test, mely saját másának már életben bomlása ellen
tiltakozik, szótlanul).
Őrizzük az emlékeket. Hol? Hát persze, hogy a szívünkben!
Kifejezni? Hát persze, hogy a szív alakkal! A XVIII-XIX.század
barokk,
egyszerű mester Balatonudvari temetőjébe a mézeskalács-szívek
kő-másait telepítette. Barokkban ilyen szépet, egyszerűt aligha látni
máshol a világon.
Aztán az idő patinázta, pusztította, koptatta a puha mészkőből
választott anyagot, lassan emelkedett a felszín, és süllyedtek a
földbe a szívek. Miről tudnék írni, amikor - higgyék el, kedves
olvasók, nem felvágásból - egy mondatot nem úgy kezdenék: "az én
gyermek-és ifjúkoromban"? Igen, akkor, a hatvanas évek elején voltak
"mélyponton" ezek a süppedő szívek. Csak elferdült, felső kettős ívük
állt ki a füves-gyomos parcella földjéből. Az évek során többször,
megállás nélkül átrohantunk a falun.
Most pedig megállásra késztetett a kiemelt, letisztított, a
felismerhető helyeken ugyanolyan remegő kézzel újraírt szívek
látványa. Már részlegesek a nevek, a szavak, az évek száma: amennyi
megmaradt. Csak a szív teljes! Valakinek ma is volt szíve és különös,
utánozhatatlan szépséget teremtett, nem messze Tihanytól, nem messze
az éppen virágzó levendulamezőtől. Ahogyan az ég felé száll a
levendula illata, ahogyan konzerválja a következő évre jogosan vagy
feleslegesen eltett ruháinkat az oszlástól megvédve, úgy állnak ismét
ott a szívek az útszélen, megvonalazva, újraszámozva, hogy mi is
számolhassuk eddig talán szívünkben számolatlanul telt éveinket.
- DI -
2000. augusztus 12., szombat 00:00
|
|
|
