Szépség, vallás, kultúra, identitás?

A Gondolat-Jel–ben hallom: Budapesten, egy konferencián nagy felzúdulást keltett egy lengyel filmrendező felszólalása, aki azt állította, hogy a szépség–csúnyaság, vallás és kultúra tekintetében nem sok helye van a demokratizmus játékának. Tételének bizonyítására a középszerű választását hozta fel példának a szépséggel, mint nyilvánvaló értékkel szemben, illetve az irodalom kommercializálódását a nyugat–orientált értéksorrend alapján.
Arra gondolok, hogy idestova két évezred kellett ahhoz, hogy valaki – ne csak egy helyi internetes újság szintjén – azt merje állítani, hogy létezik olyan, amiben a legönösebb érdeke a társadalomnak (talán továbblétének elemi feltétele), hogy adott esetben ne a többségnek higgyünk. Kicsit meglepődöm.
Eszembe jut a minap Sopronban lezajlott, Gereben Ferenc szociológus által tartott előadás, amelyen a kultúrát, mint az identitástudat egyik lényeges, azt aktívan fejlesztő elemét említette a neves olvasáskutató, negatív példaként előtárva az összes magyar szórvánnyal szemben az anyaország magyarságának önképét. Aggódom és tenni szeretnék azért, hogy a magyar klasszikusok, hogy másként mondjam, a magyar irodalom "szépségei" visszakerüljenek a bodega–könyvárudák polcaira. Hogy fogyjanak nagy számban a magyar líra szépséges kötetei. Nem bánom, virágozzék minden virág: ha van annyi pénz, jelenjenek meg az olvashatatlanságok, giccsek és a legközépszerűbb modern ponyvák – kár tagadni, mindig is volt ennek a "mű–fajtalanságnak" tábora –, de miért szégyen azt bevallani, hogy vannak támogatandó és támogatásra ebben a világban igenis rászoruló klasszikusaink?