Április 11. a Magyar Költészet Napja. Sokáig "államilag" egyet jelentett József Attilával. Vetélkedők, Ki Mit Tud-ok privilégizálták és egy sajátosan preferált és szűkített keresztmetszetben adták elő verseit. Csak rajta és nem népszerűsítőin múlott, hogy mégsem sikerült megutáltatni.

Gyurkovits Tibor (címvadászok, figyelem! Már Kossuth-díjas költőnk!) írja, hogy a költemény levél. Hozzáteszi, hogy kinek írnánk legszemélyesebb leveleinket, ha nem annak, aki válasz alapvető kérdéseinkre.

(Szubjektív kitérő kezdete:) A verseket mindig szerettem, ahogyan a könyveket is. Például Kosztolányi Dezső Idegen költők című műfordítói kötetét külön szeretettel forgattam, örülve az akkor ritka bibliofil papír kiadásnak. A versről mégis mindig az a soha nem felejthető délután jut az eszembe, amikor a Pap réti KISZ ház emeletén Mensárost hallgattam gimnazista fejjel, lelkileg és fizikailag is megborzongtam egy vers hallatán. Csak az utolsó sor maradt meg egészében bennem, a többiből csak töredékek: "Et resurrexit tertia die!" Sokáig nem kutattam eredetijét, meg nem tudom mondani, miért, de nem volt év, amikor eszembe ne jutott volna, legalább így, Húsvét táján.

Pilinszky - mert ki ne tudná, hogy róla van szó - azóta éjszakai társam, verseskötete egyike az éjjeliszekrényemen sorakozó csodáknak, melyek elkísérnek az álom más-világába.(Szubjektív kitérő vége.)

Nehéz idők járnak költőkre és költészetre egyaránt. Ahogyan kultúránk szeretne kibújni bőréből, fiatalon megtagadva őseit, majd öregen a tékozló fiú módjára visszatérve legalább a halottas ágybeli agónia idejére az atyai házhoz, úgy a levelek is sok és más irányba címződnek és rövidebb-hosszabb idő után megjelenik a postás, kezében az olvasatlan levél, rajta a hivatali formula: "A címzett ismeretlen".

Néhány száz darabos kiadások a raktárakban porosodnak, még több fogalmazvány pedig még a nyomdáig sem jut el, mert nincs, aki felolvassa, nincs, aki élővé tegye a kérdéseket, a leveleket. Irodalmi "gourmand"-ok, kevesek kiváltsága lett a műfaj és kevesebb egész-részre osztódik az örökség is, a címzett ismerete.

Mert az örökség nemcsak a gondolatok, formák gazdagsága, a szépség aktív védőoltása, mely egyszer, talán csak évek múltával fog védelmet adni akár az olyan pusztítással szemben is, amely nem messze tőlünk éppen most zajlik, de megtanít az alapvető "formai" követelményekre mindannyiunkat, akik nagyon szeretjük magunkat, a feladót, tévesen a címzett helyére is odaírni.