A Soproni Erdélyi Körben újabb történelmi tárgyú előadást hallhattak a résztvevők Magyarország a II. világháborúban címmel. A magyar történelem különböző személyiségeivel (Görgey, Wesselényi) vagy eseményeivel kapcsolatos előadások hiánypótlóak több szempontból is.

Először is azok, akik - az egyébként kiváló- román iskolarendszer módszerei és tanterve szerint végezték közép- vagy felsőfokú tanulmányaikat, magyar történelmet igencsak közvetve tanultak. Például a családban, ahol nagyszüleik, szüleik elbeszélésében az általuk még magyar iskolarendszerben tanult történelem összemosódott a személyes történésekkel, tapasztalatokkal és a trianon-traumával, vagy valamelyik egyházhoz kötődő ifjúsági csoportban, ahol -egyháztörténelemnek álcázva - a ma 30- 40 évesek azokról a történelmi eseményekről hallhattak, amelyeket a román történelemírás - enyhén szólva - másként látott, vagy csak nagyvonalúan "mellőzött".

Másodszor: azért az elmúlt negyven évben a magyarországi történelemtanításba is "becsúszott egy-egy pontatlanság", ami ugye abból fakadt, hogy bizonyos események és személyek, nem idomultak megfelelően a kor ideológiájához.

Harmadszor: a hiánypótlás azért is szükséges, mert a történetírás és - kutatásra mi sem jellemzőbb jobban, mint az újabb forrásanyagok felfedezése. Az új kutatási eredmények új - sokszor homlokegyenest más - következtetéseket eredményeznek.

Az Erdélyi Kör eddigi előadói az éppen aktuális téma legszakavatottabb kutatóinak soraiból kerültek ki: Hermann Róbert, Csetri Elek.

Magyarország II. világháborús szereplésének jobb megismeréséhez Dr. Szakály Sándor történész professzor próbálta közelebb vinni hallgatóságát.
Azon kérdések sorozatát igyekezett megválaszolni, amelyek a magyar történelem neuralgikus kérdéseiként vetődnek fel azóta is minden magyarban: Részt kellett-e venni mindenképpen Magyarországnak ebben a háborúban? Szakály szerint a magyar hadsereg második világháborús katonai lehetőségei és kényszerhelyzete a trianoni békediktátumra vezethető vissza. Szerinte Magyarország nem a nemzeti szocializmus eszméjével akart azonosulni. A trianoni békediktátum a történelmi Magyarországot területének kétharmadától, magyar nemzetiségű lakosságának egyharmadától fosztotta meg. Így a 30-as évek közepén a közép-európai kisállamok - főleg az 1919-20-ban "legyőzöttek"- számára világossá válik, hogy lehetőségei beszűkülnek. Magyarország céljai elérésének egyetlen lehetőségét Németországhoz való csatlakozásában láthatta. A magyar cél nem volt más, mint a revízió, - amelynek ha mértékét és a mikéntjét, nem azonosan ítélték is meg -, az egész társadalom csaknem egyöntetűen támogatott.

Az ún. második bécsi döntést követően - amely egyébként minkét fél legnagyobb elégedetlenségét váltotta ki- Magyarország a területi visszacsatolásoknak köszönhetően Németországnak erős lekötelezettjévé vált.
1941 júniusában a magyar elképzelések szerint a magyar honvédségnek a lehetőségekhez mérten a legcsekélyebb erőkkel kellett volna a hadműveletekben részt vennie. Ez gyakorlatilag inkább csak az ország elkötelezettségének a jelzésére szolgált volna a tengelyhatalmak mellett. Az előadó kihangsúlyozta, hogy az akkori politikai és katonai vezetés a lehetőségeket és tényeket mérlegelve bizonyára a legjobb megoldást kereste. Számos tényt és érvet sorakoztatott fel, annak szemléltetésére, hogy a vezérkar, tisztek, katonák és munkaszolgálatosok mindvégig a parancsot teljesítve a hazáért küzdöttek.

Magyarországot az első világháborús békediktátum kényszeríttette arra a pályára, amely a veszteseké volt.
Az előadó hiteles források alapján rajzolta meg a II. világháború képét oly módon, hogy a "volt-e alternatíva?" kérdésre kereste mindvégig a választ.
Magyarországot geo- és katonapolitikai helyzete mindig is a hadak átvonulásának útjává tette. Volt alternatíva? Ellenállni Németországnak. Vele együtt menetelni. Menetelni, és kellő időben váltani. Az ország vezetői az utóbbit választották. Csak a váltás nem sikerült. Az akkor még érvényes magatartási formákat követve Horthy képtelen volt a totális háború közepette fegyvertársa "háta mögött intézni az ügyeket", vele szembefordulni. A katasztrófa elkerülhető lett volna? Aligha. Az ország vezetői döntöttek. Szakály Sándor szerint legjobb tudásuk és szándékuk szerint, de kellő határozottság és meggyőző parancsok nélkül. Hibáztak? Egyáltalán hibázhattak-e? Mielőtt ítélkeznénk gondoljuk végig:a mai válságos helyzetben mi lenne a leghelyesebb és bölcsebb döntés? Van erre egyértelmű válasz?
Sorsunkat választották, sorsukat és több százezer áldozatét. Hibákat lehet keresni, bírálni is lehet, dönteni nekik kellett, úgy, hogy talán a történelem már rég döntött. Mindez a mi múltunk: hibákkal és erényekkel és a múltat vállalnunk kell. Esetleg tanulunk belőle a jövendőre nézve.