Kell-e jelenvaló emlékeinktől szabadulnunk, melyeket a technika, a rögzítés- és lejátszástechnika oly mélyen véstek belénk némely darabok, némely színházi előadások kapcsán?
Olvasom Molnár Ferenc: Játék a Kastélyban című anekdotáját (a szerző nevezte így és nyilván tudta, miért) és minden mondat után azon kapom magam, hogy bármiképp is saját színpadképet, szereplőket, hanglejtést, mozgástechnikát próbálok bensőmben audiovizuálisan kialakítani, nem szabadulok egy előadás alakjaitól, pontosabban egy alaktól, egy mindent meghatározó nagy színészi alakítástól, Márkus Lászlótól. Már megfogyva, szemmel láthatóan fizikailag is megpróbáltan alakította Turait és a csontváz-arc minden véget meghazudtoló ezerárnyalatú maszkjával, a hivatás halál-legyőző fintorával kényszerített mosolyra újra meg újra, miközben a cyanotikus száj egy-egy mozdulatával már más irányba beszélt.
Szellemként üldöz és nem tudok szabadulni tőle. Egyébként sem lehet könnyű dolog egy ilyen nemzetközi sikerdarabot próbálni (ezen sikerekről minden előzetes már megemlékezett), de hogy Márkus tanáros és könnyed bravúrja miképpen közelíthető meg, azt végképp nem tudom.
A darab színésznek és nézőnek egyaránt kedves: brilliánsan karatkteres alakítások sokaságát kínálja, minden tanítható szöveg- lehetőség benne van, ugyanakkor a mozgáskomikum millió lehetősége fedezhető fel a szöveg nélküli részekben. Talán az önkorlátozás, a mértéktartás a határ egyetlen mutatója, ahol a jó érzésű színésznek meg kell állnia, a rendezőnek az ujját fel kell emelnie.
A nézőt elbűvöli az a pajkos kikacsintás, a színfalak mögé is bekacsintó szerző iróniája, amit ilyen nagyvonalúan kevés darabból ismerünk: játék a játékban, az eljátszás szintjei már-már szétválaszthatatlanul keverednek. A játékba bevont néző pedig mindig jó partner.
Egy bizonyos megvalósítási szinten felül ajándék lehet ez a komédia. Egy kedves, mosolygós, mindenki fejére barackot nyomó ajándék, amire időnként mindannyiunknak nagy-nagy szüksége van.

- DI -