|
Mi az etalon és hogyan működik?
Mi az etalon és hogyan
működik?
Etalon-e mű és előadása? Mozart:
Requiem
Az etalon az örök(?) és összehasonlítható mérték. Úgy van
belőle
is, egyik oldalon, mint ahogyan mértékegységből a másikon. Mondjuk 0
fokon egy platina rúd egy széfben. Össze lehet hasonlítani, méter-e a
másik, van-e eltérés közöttük?
Könnyű a méternek! Odatolják mellé a másikat és kész. Sík alaphoz
csúsztatják mindkettőt, és ha probléma van, nagyítóval, fényképpel,
mikroszkóppal kimutatják, hogy a mért ennyivel tér el az etalontól.
Könnyű mindez a matematikában, az ábrázolóban, a méretek
pontosságának
megszállottjaiban! Csak kellő finomság elérése szükséges a mérés
technikájában, és számszerűen ott az eredmény.
Etalonról azonban nemcsak itt beszélünk. Beszélünk magatartásban,
erkölcsben, erényekben, viselkedés-mintákban etalonokról, melyek
külön-külön egy-egy név csupán. De hol a mérőeszköz, mely mindezt
összehasonlítja, kimutatja?
A művészetben, különösen a zenében is, szoktunk etalonról
beszélni. Sokan ezt az autenticitással egyenlő (aequivalens)
fogalomként kezelik, de nagy tévedés lenne ezt csupán a korhű
előadással azonosítani!
Talán sokak számára nem lett volna szükség erre a bevezetésre, de
hogyan fogadta volna az olvasó, ha egyszerűen egy lemezcímet és egy
nevet említek, mint akik-amik számomra az etalont jelentik W.A.Mozart
Requiemjének - mely tudvalevőleg "saját" requiemje is - előadásában?
A kép a lemezborító részlete
Mit mondtak volna, ha azzal indítok, hogy késő gyermekkorom óta
számtalan összehasonlítást végeztem előadások között,
zongorakísérettel énekeltem is a kórus-részeket, hogy a Requiem
jelenti gimnazista korom nemes részét? Ami érték, benne foglalható
össze. Ha könnyekről hallok, akkor a Lacrimosa, ha lángokról, akkor a
Confutatis, ha királyról, akkor a Rex tremendae, ha angyalokról,
akkor
a Salva me fons pietatis, ha utolsó ítéletről, akkor Michelangelo
csak másodsorban, de elsősorban a Dies irae jut az eszembe. Mégpedig
nem akárhogyan, hanem etalonokban. Ahogyan szerettem volna énekelni,
és ahogyan ketten meg is valósították.
Az egyik mint konzervzene, a lemeztulajdonosoknak mond sokat: EMI-
kiadvány, száma ASD 2788. Talán többet mond, hogy Daniel Barenboim
vezényli az Angol Kamarazenekart, a John Alldis Kórust, a szólisták
pedig Sheila Armsrong, Janet Baker, Nikolai Gedda és Dietrich Fischer
Dieskau.
Mindig új élménye életemnek, ha megengedem a rohanás mellett a
luxust magamnak, és felrakom, meghallgatom.
Sokkal érdekesebb az élő etalon. A zenekart nem tudom, melyik
volt, a szólistákra nem emlékszem, de azt tudom, hogy a Fertődi
Kastélyban hallottam, a Veszprémi Vegyeskar énekelt és Zámbó István
vezényelt.
Nem tudom, miért lett etalon bennem ebből az előadásból. Biztos,
hogy szép és tiszta volt, hogy végig követtem a halottak útját az
angyalokkal szegélyezett "idegenvezetésen". Ha valami megmaradt
bennem, akkor az ma is ugyanúgy előttem van. Szinte csoda! A bevezető
Requiem Aeternam tétel végén a "lux perpetua" - "az örök világosság
fényeskedjék nekik" -, majd a Kyrie fúgája után fenn a karnagy keze a
levegőben. Ilyenkor minden "jólnevelt" dirigens elegáns módon leejti
a
kezét, jól láthatóan, máris megviselten zihál egyet-kettőt - kiváltva
a hallgató együtérzését -, majd jön a következő tétel: fel a kéz,
szemöldökráncolés, és...! Diaes irae, a harag, az ítélet napjai.
Fortissimo és allegro ( vivace) - amit elbírnak a csillárok. Minden
mozog, talán megmozdul maga a Föld is.
Zámbó nem ezt, nem így tette. Éppen, hogy láttam karját a
magasban, majd a következő pillanatban, mint karvaly a prédaként
előtte tántorgó nyúlra, lecsapott. Ezzel a szünet nélküliséggel,
ezzel
az azonnali folytatással tette számomra nyilvánvalóvá, hogy az örök
világosság, irgalom, nincsen ítélet nélkül. Nem két külön dolog!
Összetartoznak, mégpedig időben, zeneileg és erkölcsileg
szétválaszthatatlanul.
Maga a vers, a halotti himnusz, külön remekmű. Mivel
gyászmise-szövegről van szó, kiegészül az énekes misék tételeivel.
Órákig elemezhető: nem véletlen, hogy fordításban nem halljuk sem
Mozartnál, sem Verdinél. Prozódiailag fordíthatatlan, tele olyan
sűrítéssel, mely áthozhatatlan a latin tömör világából.
Ismeretes Mozart halála és az utolsó ütemek sorsa. Már az is
érdekes - és ez sem a tanítvány találmánya -, hogy visszatér a
zeneszerző a vers elejére a befejező részben. Már minden elhangzott,
amit a latin a vers tökéletességében, a fordíthatatlanság földi
csodájában elmondott. Akkor miért? Csak az első ütemek látszata a
refrén, hiszen nem a verset ismétli szóról-szóra. A misében sincs
ilyen szöveg.
Már elmondott mindent, ami mások és maga ellen-mellett szól. A
mérleg pedig áll. Vízszintesen, remegnek a karok, merre
forduljon-emelkedjen-süllyedjen? S akkor Mozart, a tékozló fiú,
akiről
annyit, de annyit mesélnek mostanában - két kínzó köhögés között -,
beleszórja az adu ászt a tányérjába, a serpenyőbe, ami mindent üt,
ami
a nyerő az utolsó kártyástól az első királyig. Válasz a
megválaszolhatatlan kérdésre: mivel érdemeltük ki az örök örömöt?
A kórus szinte normál hangon, nem cifrázva, a legegyszerűbb
összhangzatban mondja azt, aminek Isten sem tud ellenállni: "quia
pius
es - mivel kegyelmes vagy". Mondhatok bármit, tehetek bármit, lehet
fontos, de ettől függök, ez az egyetlen igazság, a teljes, ahol
mindent beszámítanak. Ettől függött az akkor már halott Mozart is,
koldusok és fejedelmek. Gitta, egy kedves ismerős, szabálytalan
fogsorával és kedves mosolyával, aki szép hangjával ott énekelt még
Fertődön, és alig egy-két év múlva egy ámokfutó orosz sofőr áldozata
lett a veszprémi utcán. Elmondta, ott, az énekkarban: "quia pius es".
Biztos, hogy ma is van, OTT van, ott kell lennie, pedig csontjai is
elporladtak immár! Pénzbárók, a világ leggazdagabbjai és
legszegényebbjei, szentjei és bűnösei, összes elhúnyt rokonunk és
ismerősünk. Csak elfogadni kell, ha úgy tetszik, együtt énekelni
Mozarttal!
Egy etalon erre jó: emlékeztet a mértékre, mely itt mértéktelen.
- DI -
2000. november 01., szerda 00:00
|
