Mivel életemben először vagyok Magyarországon, köszönetemmel még tovább megyek. A rádión szimpátiával és szívdobogva követtem nyomon 1956-ban a magyar nép bátor kísérletét, hogy lerázza magáról a kommunista elnyomást. Ebből a korból Nagy Imre neve mindig az emlékezetemben marad. 1989-ben megint a szabadságszerető magyar nép és bátor kormánya volt az, amely az NDK-ból menekült emberek szabadságvágyának teret adott, és ezzel a következményekben gazdag első lépést megtette Németország azon két részének egyesítése felé, amelyeket a győztes hatalmak bosszúvágya meghagyott. Nem beszélhetek itt Magyarországon anélkül, hogy e közös európai humanitás szellemében nyújtott jószomszédi segítségről meg ne emlékezzek.

Végezetül a történelmi német keleti területekről származó 81 kiemelkedő személyiséget bemutató kiállítás fontos hozzájárulás a német nép nemzeti identitásához, és az egészséges német öntudat erősítéséhez. Senki sem azáltal válik jelentőssé, hogy ő német vagy francia, lengyel vagy magyar. És senki sem a lakóhelye okán becsületes ember. De egy becsületes pécsi polgár akkor válik városának igazán dicsőségére, ha ő még valami jelentőset létrehozott, amely az egész emberiség számára is érték. Így megvan a franciáknak, a magyaroknak vagy a németeknek is a jó okuk, hogy büszkék legyenek azon fiaikra, akik valami rendkívüli teljesítménnyel az emberiség hasznára váltak. Azután, ami 1933-1945- ig Németországban és Németország által történt - saját állampolgárok és más népek elnyomása, háborús bűnök, nép- és fajirtás - roppant fontos megvilágítani, hogy ez a német nép hosszú történelme folyamán olyan dolgokkal járult az emberiség kultúrájához, amelyek rangjuk és mennyiségük alapján is csodálatra méltóak. Ebben az összefüggésben fontos megállapítani, hogy azoknak a területeknek a német emberei, amelyek a második világháború végén a győztes hatalmak döntése következtében már nem tartoznak napjaink egyesült Németországához, e kulturális teljesítményekben az átlagosnál kiemelkedőbb részt mondhatnak magukénak. Teljesítményük nagyságának különböző kultúrszociológiai okai vannak.

Erről még szólok néhány szót, miután szelektív vázlatot adok a tudományok, művészetek és a technika kiállításban bemutatott nagy vívmányairól.
Engedjék meg, hogy saját szakmámmal, a filozófiával kezdjem. Ha rákérdezünk a filozófiai-művelődési háttérre, amely nélkül német klasszikus irodalom nem jöhetett volna létre, a Breslauból származó Christian Wolff neve tűnik fel, aki a német felvilágosodás és a megalapozott bölcselet atyja. A britek közül való a halhatatlan Shakespeare, a franciák adták Corneille-t, Racine-t, Moliére-t és később Voltaire-t, akik mind a világirodalom nagy költői. De Lessing, Schiller és Goethe - melyik nyelv költőit lehet megszorítás nélkül velük egy sorba állítani? A német klasszika később jött, mint Shakespeare vagy a francia klasszika. Ez előnyére vált. Az azonban, hogy a német klasszika a világ költészetének eddig elért legmagasabb színvonalát jelenti, mindenekelőtt azon alapul, hogy e költők a Wolff-i filozófiai iskola szellemében minden tudomány számára alapvető műveltséggel rendelkeztek. Nagy Frigyes éppúgy Wolff tanítványa volt, akárcsak Lomonoszov, aki a moszkvai egyetem névadója.

"A filozófus ekkor belép
És meggyőz - inkább tégy ekképp:
Így lenne Egy, - Kettő meg így
S ezért a Három s Négy emígy;
Ha Egyet, Kettőt nem lehet,
Úgy Három, Négy sem mehet."

Ez hangzik el Goethe Faustjának tanítvány-jelenetében. Itt van tehát, a filozófiában, a biztos ismeretek alapja. Ez nem a vélemények, hanem a szükségszerű igazságok területe. Kantról nem itt akarok beszélni. Őt majd akkor fogom megemlíteni, amikor a világra való nyitottság szempontjáról szólok.

Vegyük a matematikus David Hilbertet. Kelet-Poroszországban, a Königsberg-közeli Wehlauban született egy járásbíró fiaként, és a legjelentősebb matematikusok egyikévé fejlődött. Göttingent, ahová a 33 éves königsbergi professzort hívták, a világ matematikakutatásának központjává tette. Egymaga 69 disszertációnak volt témavezetője.

Vagy vegyük Ferdinánd Richthofen bárót Sziléziából. Alexander von Humboldt és Carl Ritter mellett a 19. század legjelentősebb német földrajztudósainak egyike volt. A több évig tartó kínai utazásainak eredményei a földrajztudományt magasabb színvonalra emelték. A fizikai földrajzot geomorfológiává fejlesztette.

A nyugat-poroszországi Briesenből származik a fizikai kémia megalapítója, Walther Nernst. A termodinamika 3. főtételének felfedezője 1920-ban Nodel-díjat kapott.

A hátsó-pommerániai Schivelbeinből származik Virchow. A sejtpatológia megalapítója az őstörténelem területén is tett felfedezéseket, és befolyásos liberális politikus volt. Számos társadalomhygiéniai intézkedést javasolt és valósított meg, világszerte elterjedt hatása őt a német tudomány szimbólumává tette.

Kit idézzek fel a művészetek, az irodalom, a zene és a képzőművészet területéről, hogy a Kelet német alkotóinak csodálatra méltó teljesítményét megvilágítsam? Kit említsek a sziléziai barokk-költők közül? Mindenek előtt a Glogauból származó Andreas Gryphiust, aki lírai és drámai műveit, akárcsak tevékenységét mint gyakorló jogász, mint a glogaui örökös fejedelemség rendjeinek jogtanácsosa, a vallásszabadság emberi jogként való elismeréséért folytatott küzdelem érdekébe állította. Egy tucat név sem elég, hogy felsoroljam a legjelentősebb sziléziai német barokk költőket, akik mellett még a königsbergi Simon Dacht is meg kell említeni. A kiállítás csak Gryphius bemutatására korlátozódik. Ebből is látható, milyen szigorú volt a válogatás, milyen magasra tettük a személyek jelentőségének mércéjét.

Említsem meg Josef von Eichendorff báró nevét, akiből nemcsak férfikórusok élnek, hanem egy a világon igen kiterjedt irodalomtudományi kutatás és tanítás is. Nikolaus Lenauról még részletesebben fogok szólni. A prágai Rilke mellett éppúgy szerepelhetne itt a kiállításban Kafka vagy Werfel. De óvakodtam attól, amit joggal lehetne mondani, t.i. kevesebb több lett volna. Nem, a 80 még épp elviselhető szám, de 120 vagy 160 személyiség, akiket minden szégyenkezés nélkül felvehettünk volna e körbe, egyetlen kiállítási anyagban már nem képzelhető el. És így, ami Önöknek fájdalmas, éppúgy nem vehettük fel az anyák megmentőjét, a budapesti Semmelweis Ignácot, mint a kanti tanokhoz kapcsolódó mosonmagyaróvári filozófus Richard Hönigswaldot, aki Breslauban, majd emigrációja után az Amerikai Egyesült Államokban oktatott.

A képzőművészet területén csak az Egerlandból származó nagy építész Balthasar Neumannt, vagy a sziléziai Landeshutban született Carl Gotthard Langhanst, a brandenburgi kapu építőjét kell említenem.

Mely festőkre emlékeztessem Önöket? Mindenesetre a königsbergi barokk-mestert, Michael Willmannt említem, aki elsősorban a sziléziai Leubus és Grüssau kolostoraiban dolgozott.

Természetesen gondolni kell Breslau szülöttére, Adolf von Menzelre is, aki Nagy Frigyes koránok illusztrátora volt, és az első ipari képek egyikének, jelesül a "Vashengermű"-nek alkotója. De a kelet-poroszországi Tapiauban született Lovis Corinthra is gondolhatunk, aki a Valchensse-tájképeket festette.

És a zenében mi a helyzet? A Bach-évben természetesen meg kell említenem sziléziai barátját, Silvius Leopold Weif-et, a kortársak által a legnagyobb elismeréssel emlegetett lantművészt, de Johann Friedrich Reichardot is, Goethe zenei tanácsadóját, és természetesen Gustav Mahlert is, aki a dél-morvaországi Iglauban született.

Be kell fejeznem a válogatást - de a technika területéről mégis meg kell említenem egy férfit, aki nemcsak a postai levelezőlapot találta fel, hanem aki egyáltalán a "posta világának lelke, a posta Bismarckja" volt, ahogy őt halála után az első postai világkonferencián az amerikai elnök nevezte. Ő Heinrich von Stephan, a Hátsó-Pommerániában lévő Stolp település fia.

Legalább ezeket a neveket meg kellett említenem, hogy azt a lenyűgöző hatást keltsem, amelyet e kiállítás az érdeklődő szemlélőben akkor is kivált, ha ő csak imitt-amott, érdeklődésének megfelelően mélyed el benne.

Most néhány utalás erejéig foglalkozzunk azzal a kérdéssel, miként volt ez lehetséges? Nos, a középkori keleti német települések kialakulása, amelyeket egyébként a bajor törzs kezdett meg Ausztria benépesítésével, mérete és intenzitása alapján egy európai kulturális teljesítmény volt, ahogy azt - bár csak megközelítőleg - a számos szerencsésen megmaradt telepítési okirat alapján el tudjuk képzelni. Ez a folyamat az Adriától a kelet-poroszországi Samland tengerpartjáig húzódott, és a mindenkori fejedelmek, valamint uralkodók szorgalmazták. Ez a történés gazdasági és jogi reformfolyamat volt, amelynél csak német telepesek jöhettek szóba, mivel ők már generációk óta alkalmazták azokat a haladó gazdasági módszereket, melyek a Loire és a Rajna közötti térségben néhány évszázaddal korábban kifejlődtek. Így nem kell azon csodálkozni, hogy a 12. század magyar királyai az Ausztria felől érkező telepeshullámok ellen védekeztek, miközben Nyugat-Magyarországon német parasztokat telepítettek. Így vált akkor Burgenland nagyrészt németté.

A 14. század közepéig a német keleti telepítések elérték Cseh- és Morvaország peremterületeit, csaknem az egész Sziléziát, Kelet-Brandenburgot, Hátsó-Pommerániát és Poroszországot. Sziléziában egyedül a 13. században e telepesek mintegy 1000 falut és 100 várost hoztak létre. A telepesek Hollandia északi részéből, Alsó-Szászországból és Westfáliából érkeztek. Észak-Cseh- és Morvaországba, valamint Lausitzba és Sziléziába főként Frankföldről, Thüringiából, Felső-Szászországból és Meissen környékéről érkeztek. A generációk során a nyugati szláv őslakosság nagyrészt felszívódott az új telepesek között. Felső-Szilézia délkeleti részén a nyelvi kiegyenlítődés a lengyel javára dőlt el. Azáltal, hogy a 14. század közepén a Luxemburgi Házból való IV. Károly császár Prágában székelt, a birodalom súlypontja áthelyeződött keletre.

De mivel is magyarázható a német Kelet átlagosnál nagyobb hozzájárulása a német kultúrához? Nyilvánvaló, hogy az új telepítési területeken élő emberek úttörő szellemének, és a mindenkori fejedelmek által biztosított privilégiumoknak köszönhetően hamarosan egy bizonyos jólét alakult ki. Emellé társul e területek kedvező fekvése úgy a kelet-nyugati, mint az észak-déli kereskedelem szempontjából. E tekintetben Breslau városa a mintapélda. Itt kereszteződött a "Hohe Strab" (melyet via regiának is neveztek, és Brabantból indulva Kölnön, Lipcsén át vitt Krakkó és Kijev felé) a Borostyánúttal, amely a kelet-poroszországi samlandi tengerparttól vezetett az Adria felé egészen Velencéig. Ezáltal Breslau a késő középkorban és a korai újkorban a legnagyobb német városok egyike volt. A jólét az ifjúság művelődési törekvései számára kedvező, kivéve, ha nem olyan nagy a gazdagság, hogy az már elbizakodottá és lustává tesz.

Szilézia, Brandenburg, Pommeránia és Poroszország esetében a 16. századtól a reformáció mint szellemi izgatószer is megjelenik. Az összes területen, ahol az emberek az új hit felé fordultak, Luther bibliafordítása - összefüggésben tanításával a hívők általános papságáról - hatalmas fellendülést hozott művelődésben. Sziléziában minden erőszakos cselekmény ellenére a 17. századi ellenrefomáció óta ehhez járult még, hogy versengés alakult ki a keresztény vallások között.

Míg a konkurencia a gazdaságban élénkíti az üzletet, addig esetünkben a gondolkodás és a hit az, ami a versengő tanoktól mindig új lökést kap. Másképp nem magyarázható meg Szilézia barokk-kori német költészetének egykori virágzása.

A 19. században pedig a zsidóság, amely Németország keleti részén nagyobb számban volt jelen, mint a nyugatin, emancipációja erős tényező, amely a tudomány és művészetek minden területén a kulturális teljesítményeket fokozza.

Elégedjünk meg e kevés szempont felsorolásával, bár számuk könnyen növelhető lenne.

A Kelet szokatlanul nagy számú és magas színvonalú hozzájárulása a német kultúrához csodálatra méltó tehát, de nem csoda. Saját népünk korábbi generációinak teljesítményei köszönetre és tiszteletteljes emlékezésre köteleznek. Ez egyben ösztönzés is, hogy e tiszteletreméltó példaképek nyomába lépjünk. Az értékes kulturális örökség ápolásának ez a pedagógiai értelme.

Az igaz humanitásnak ezt az oldalát fejezte ki az ő egyedi módján szépen és maradandóan az önök Nikolaus Lenauja "A postakocsi" című balladájában:
 

A postakocsi	Ódon fal ereszkedett
	A domb oldaláról,
Bájt lehelt a május-éj;	S fölmagaslott egy kereszt
Csipkés felhőszárnyak	A hangtalanságból.
A tavaszi pompa, kéj
Árján vitorláztak.	A gyász csendje a komát,
	Ő lovát fékezte,
Szendergett a rét, pagony	S rátekintett, hogy megállt,
Végtelen magánya;	Túlnan a keresztre.
Őrként árva utakon
Járt a hold Bugára.	"Meg kell állnom kicsinyég,
	Egy kis pihenőre,
Szellő-ajkak dalokat	Jó cimborám nyugszik rég
Mondtak dudolászva,	A kis temetőbe.
A tavasz alvóinak
Hálószobájába'.	Az volt, uram, a derék,
	Holtomig sajnálom,
Lábújhegyen bújt az ér,	Nem fujt nótát senki még
S a virágok álma:	Zengőbben e tájon.
Illatszárnyak ütemén
Tért a némaságba.	Ahányszor itt elmegyek,
	Megfujom a kürtöm,
Ám kocsisom ostora	S nótáját, a kedveset,
Felverte a csendet;	Hűlt porához küldöm."
Fölharsanó kürtszava
Hegy-völgyön át zengett.	...És a temetőbe szállt,
	Szállt a röpke dallam,
Csattogott a paripák	Hogy köszöntse a pajtást
Ugető patája,	Lent a síri lakban.
Kíméletlen, bár virág
Jutott is alája.	És a hang, mely szárnyra kélt,
	Oly meleg, oly tiszta -
Az iram lepergette	A holt bajtárs dalaként
Erdők, mezők képét.	Szólt a dombról vissza.
A falvakról elverte
Álmuk békességét.	Bár kocsink mint förgeteg
	Árkon-bokron fordul,
A fény, pompa enyhiben	Engem soká követett
Temetőkert állott...	Még a dal a dombrul.
Kocsisom most hirtelen
Komoly arcot váltott.	(Havas István fordítása)

A költő a 16 versszakból hetet annak ábrázolására használ, amit a nyolcadikban "pompá"-nak nevez: a tavasszal felébredt természet virágba borulását, amely az éji holdfényben kedvességét, az illatokat szétárasztó alvásban pedig csendes pompáját mutatja. De aztán a postakocsi egy temetőnél halad el, és a postakocsis megemlékezik elhunyt barátjáról, aki itt nyugszik. "Nem fujt nótát senki még/ Zengőbben", mint ő. Ennek a kollégájának fújja üdvözletét a postakocsis, amely visszhangozva újra felidézi a közös, örömteli szolgálatot. A postakocsi kürtjének hangjai még sokáig az utasok fülében maradtak, ahogy a költő az utolsó versszakban leírja.

Ez párhuzamba állítható Lenau "Három cigány" című versének utolsó strófájával, ahol ezt olvassuk:

"Ment a kocsim, de sokáig tekingettem rájuk, nézegettem sötét hajuk, füstfogta orcájuk."

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Ha ezt a költői érzést átvisszük saját népünk kulturális örökségéhez való viszonyunkra, és azon túllépve az egész emberiségére, akkor természetesen arról van szó, hogy ennek az örökségnek az utórezgése, Goethével szólva, "ne múljon el az örökkévalóságban". A szellem nagyjai az egész emberiség felejthetetlen bajtársai. Ha valaki nem állna meg Kant mauzóleumánál, vagy valamelyik emlékművénél Königsbergben, vagy Eichendorf sírjánál Neisseben, vagy emlékművénél Rabborban, az nyárspolgár lenne. Egy ilyen a köszönet és hűség nélküli embernek nem lenne tiszteletreméltó jövője sem. Ugyanis a jövő kulturális teljesítményei csakis az előttünk nyert ismeretek, problémafelvetések és meggyőző válaszok áthagyományozásának talaján jöhetnek létre. Mivel legalábbis az irodalmat és a tudományokat nyelv nélkül nem lehet továbbhagyományozni, a kulturális örökség ápolása minden népnek, azaz azok közösségének, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, elkerülhetetlen. Egy emberi társadalom kulturális azonosságtudata és öntudata ezért természetszerűleg saját nyelvi közösségére és az abban kinövő közös történelemre vonatkozik, melynek központja a kultúrtörténetem. Ez az első tanulság, amely kiállításunk megtekintése során levonható.

A második tanulság, ahogy már előadásom elején utaltam rá, a világra való nyitottság szükségszerűsége, ha valami újat akarunk felfedezni és elbűvölőt létrehozni. E célból nem kell sokat utazni. Ellenben mohón el kell sajátítanunk az egész emberiség gondolkodásának eredményeit. Ennek érdekében tisztelettel és nyitottsággal kell fordulni mindenhez, ami emberarcú, a földi természet minden jelenségéhez és az egész világegyetemhez.

Kant Königsberget és ennek szűkebb környékét soha nem hagyta el. De ő nyitott volt az emberiség szellemi teljesítményei iránt, megvizsgálta azokat, és tudásunk, cselekvésünk és megalapozott reményeink számára építő módon továbbfejlesztette, illetve forradalmasította.

Az emberiség nem az 1789-es esztendőben Párizs utcáin erőszakcselekményeket elkövető embereknek köszönheti a demokrácia alapelvét, hanem a königsbergi bölcselőnek, aki az 1784. szeptember 30-án kelt " Mi a felvilágosodás? - kérdés megválaszolása" című dolgozatában az emberi méltósággal egyedül összeegyeztethető elvnek a törvényhozást és az államok kormányzását nevezi, azaz egy állam polgárainak lehetőleg közös akaratát. Azt mondja: "A próbaköve mindannak, ami egy nép számára törvényként előírható, abban a kérdésben rejlik, hogy vajon a nép hozna-e ilyen törvényt magának?" Vagy más szavakkal: "Amilyen törvényt azonban a nép nem hozhat meg magának, azt még kevésbé hozhatja meg az uralkodó a népnek, hiszen a törvényhozó tekintélye éppen azon alapul, hogy ő a népakarat egészét a sajátjában egyesíti." Az állam minden polgára lehetséges akaratának eszméjében megnevezte a politika iránymutató pontját. A többség akarata nem szentség, csupán egy kikerülhetetlen szükségparancs, melyet megfelelő alkotmánnyal korlátok közé kell állítani, amelyek az egyéni és kollektív önkénnyel szemben védelmet nyújtanak.

A filozófia mellett a világra való nyitottságnak mint bármiféle haladás feltételének további példája az egzakt természettudományok létrejötte. E folyamat Itáliában Galileo Galileivel kezdődött, és minden európai nép részt vett benne. A breslaui Max Born atomelméletének nem kis szerepe volt a 20. századi magfizika fejlődésében. Ők mindnyájan egymáshoz játszották a legújabb kérdések és válaszok labdáit. Természetesen annak, hogy Max Born 1933-ban Nagy-Britanniába megy, német szülőhazája számára szégyenletes okai vannak, mivel egy olyan törvényhozás uralkodott, amely az összes állampolgár lehetséges akaratával éles ellentmondásban állt. Ő azonban egy szemesztert már eltöltött Cambridge-ben, ami első állomásá vált az emigrációban.

Befejezésként néhány szót még az előadás elején említett tanulságról, amely e kiállítás minden részéből szól. Csaknem minden jelentős személyiség fejlődési útja azt tanítja, hogy nem lehet olyan jelentős teljesítményt elérni, melynek gyökerei nem a gyermek- és ijfúkorban lennének, amelyben - jó adottságokat feltételezve - a művelődési kínálat és a jellemnevelés ne egymást erősítették volna. Vannak rendkívüli adottságok, de amit szívesen zseninek tartunk, az - ha pontosabban megnézzük - nem más, mint egy ügyért való szenvedélyes önátadás eredménye, mint egy olyan kitartás eredménye, amely ellencsapások esetén sem tér el a célorientált munkától, mint a nagy lemondásra való készség és a veszélyhelyzet elfogadásának eredménye. Röviden: szinte olthatatlan megismerés utáni vágyra van szükség, vagy a művészet és technika minden ágában a teljesen meggyőző alkotásokra. Ebbéli igyekezetünkben nem kell olyan messzire mennünk, hogy szerződést kössünk az ördöggel, mint Goethe Faustja tette. De a fogadalom, hogy a lelkünket adjuk oda, ha valaha is elégedettek lennénk az elért erdeménnyel, abból az önálló, tárgyra irányuló törekvésből fakad, amely az embert a többi élőlény között különlegessé teszi, mert ő minden más ismert lénytől abban különbözik, hogy ő lehet nemes, segítőkész és jó. A nemes azt jelenti, hogy a törvényeknek és az erkölcsnek elkötelezetten él. A segítőkész annyit tesz: fáradhatatlanul tevékenykedni sokak hasznára. A jó: sok, értelmes célokat tartalmazó dolgot megvalósítani. Ha valaki e humanitás-eszmény után törekszik, amely Goethe számára az emberben az istenit jelentette, az a megismerés és élettapasztalat utáni túláradó vágyában megígérheti, hogy sohasem fogja azt mondani a pillanatnak: "maradj még, hisz oly szép vagy".

E megismerés és a sikeres cselekvés utáni törekvésnél a bölcselet végső következtetése is érvényes, amit Faust a darab végén így fogalmaz meg:

"Csak az méltó a szabadságra és az életre, Aki naponta meg kell, hogy hódítsa ezeket".

Törekedjünk tehát minden nap arra, hogy mi és az egész emberiség a külső és belső szabadságban megvalósuló életet kiérdemelt módon élvezni tudjuk.