csak úgy, eszembe jutott...

Senki ne higgye el egy pillanatig sem, hogy a kultúra megáll egy múzeum bezárt ajtajánál, még ha azt új kiállítás címmel hirdetik is. Az évnek egy különleges szakasza ez, amikor - ha időnk engedi - sok mindent pótolhatunk. A karácsonyi ajándék-könyvek ilyenkor jönnek jól! Behúzódunk egy meleg kuckóba (esetleg korábban bújunk az ágyba, ha drágálljuk a fűtést) és felütjük azon kincseinket, melyekre máskor úgysem lenne elég időnk.

Magam már "kivégeztem" Lengyel László-Várszegi Asztrik "Beszélgetőkönyvecskéjét", és Jelenits István "Kinyilatkoztatás és emberi szó" című tanulmánykötetével is lassan végzek. A gyorsan sötétkékbe hajló délutánok repülnek, és nincs nosztalgiám a zajos megmozdulások után. Én másoknak ajánlgatom saját forrásaimat, és ők is megajándékoznak egy-egy könyv, egy-egy cikk címével. Értékcsere a jóakarat verbális piacán.

Helyrebillen bennem az idő - a Hamlet-i felkiáltás mikor aktuálisabb, mint most, amikor minden fordulást megelőlegező eufória az ellenkezőjébe látszik fordulni: járvány és belvíz, félelem és reggeli depresszió, emelkedő terhek és baljós jövendölések keresztezik nap mint nap az eltakarítatlan havas utakat. Vége a szilveszteri turizmusnak, az utolsó szendvics-maradékok is elfogynak a hűtőszekrényből. Ismét lázas a gyerek, köhög a család, a központok újabb és újabb kényszert éreznek, hogy ismét egy újabb jelentéssel próbálják megvalósítani a totális ellenőrzés délibábját. Névjegy-hegyeket dobok a tűzbe: tulajdonosaik már rég nincsenek a pályán. Az egy hete még dörgedelmes levél aláírója rég máshol van - itt már nincs rá szükség. (Ott sincs, ahol most van - érdekes, "főnöki és dörgedelmes" beosztásban ismét, de azok ezt még nem tudják. Mi igen.)

A hallgatásban, a continuitásban (nem a hülyeség, hanem a hűség megnyilvánulása!) tisztázódnak igazán a dolgok - ezt még nem fedezték fel a politikusok. Vagy igen, de nem ez az érdekük? Mindenesetre a hallgatás helyett a magyarázatokra alapoznak. Ez néha feldühít. Amikor azt próbálják megmagyarázni, hogy a város jó gazdasági helyzete teszi szükségessé az új terheket és nem a vagyonvesztés. Amikor miniszterem személyes levélben szeretne meggyőzni a valóságról, miközben egyetlen konkrétumot nem mond, de annál többet lő bele az általánosság sötétjébe. Kicsit bánt a dolog. Ennyire gyengeelméjűnek nézek ki, hogy ezt mind elhiszem? Vagy cinkos játékra hív szövetségesként az ellen, aki tényleg elhiszi a nyomor szélén mindazt, amit hall, két gyomorkorgás és egy agyhártyagyulladás között?

Maradnak hát az otthon töltött értékes órák, a csend és a szavak. Könyvből, olvasva, vagy belülről, ki nem mondva, de a lassan érő időben megfogalmazva. Ilyenkor épül az az értékrend, melyet - remélem - a mozgalmas idők ezernyi cselekvési kényszere sem fordít fejre.

A "holt-szezon" sokakat a kétségbeesésig menő cselekvési kényszerre sarkall. Ilyenkor egy fajta szemellenzős vaksággal rohanunk minden képzelt akadályon át, mígnem igazi falhoz nem érünk...
Pedig értékteremtésre és nem értékek kétségbevonására születtünk.
- DI -