Ő talán boldogabb volt mint én
Ő talán boldogabb volt, mint
én
Június első vasárnapja a pedagógusoké
Grafika D. Hoffer Erzsébet
Még nem ért véget a tanítás, még gyerekzsivajtól hangosak az
iskolák, még feleléstől, dolgozatírástól félő diákok várják az órák
végét jelző megváltó csengőt, de lassan felkerül a táblára az első
betű: az Ó, és egyre közelebb a tanév vége. Ilyenkor
emlékezünk meg róluk, akik írni, olvasni, számolni, gondolkodni
tanítottak minket. Tanítókról, tanárokról, oktatókról, egyszóval:
a pedagógusokról. Kezük munkája nyomán a kezdeti ákom-bákomok
kisimulnak, a kezek helyett a számolásban a fejé lesz a
döntő szerep, az akadozó tőmondatokból folyékony gondolatok
alakulnak.
Nagy munkát vállaltak magukra, mikor ezt a
szakmát választották élethivatásul.
A jővő
zálogai ők. Formálják a jelent a szebb, jobb jővő reményében.
Manapság, amikor az ismeretek - egyes szakterületeken - akár napok,
hetek alatt is elavulhatnak, különösen nagy feladatot vállalnak. Nem
csupán tudást adnak át, hanem megpróbálják azt megtanítani,
hogyan kell tanulni. Életformát, életstílust alakítanak ki, amely a
modern ember életformája. Ennek nagyon gyorsan kell alkalmazkodnia a
környezet változásaihoz, mert aki késik, lemarad, lemaradhat akár
örökre. Nagyszerű hivatás ez. Látni, ahogy változnak, fejlődnek a
rájuk
bízott emberpalánták, és a palántából ember lesz,
sok-sok
megpóbáltatáson keresztül.
Az iskolákban nap mint nap vizsgázik mindenki, tanár, tanuló
egyaránt, az előbbi abból, mit tud, az utóbbi emberségből,
szeretetből, tudásból, toleranciából, empátiából és még ki tudja, mi
mindenből. Nekik az osztályzatot az élet adja, és bizony
sokszor éveket kell várni rá. Egy osztálytalálkozó, egy érettségi
találkozó alkalmával derül csak ki, hogy jól, vagy rosszul
végezték a munkájukat. Sok családnál egyetlen gyermek nevelése is
megoldhatatlan feladatnak tűnik. Ők gyermekek százait
nevelik, tudásuk legjavát adva. Ki az, aki ne emlékezne régvolt
diákéveire szívesen? Az idő távolából már másként látszik
minden, megszépülnek az évek, javulnak az osztályzatok, és helyére
kerül az akkor esetleg érdemtelennek tartott dogok sora is.
Soha nem felejtem el ILI nénit, aki az általános iskola első
osztályában a betűvetésre, olvasásra és számolásra tanított végtelen
türelemmel. Az O betűt tanultuk írni. Nem nagyon akart kerekedni,
inkább a tojás és a négyzet keverékére hasonlított. Látta,
hogy már fogy a türelmem. Odajött segíteni, megfogta a kezem, és
együtt gömbölyítettük "O" betűt: sajnos, nem nagyon akart
sikerülni. Azt hiszem, még sírtam is. Aztán egyszer csak sikerült, és
ő talán boldogabb volt, mint én. Így van ez velük. Bár nem
mindig látszik, de akkor boldogok, ha sok sok ötöst, jelest
oszthatnak, ha mindenki mindent tud.
Gondoljunk rájuk szeretettel így a nyár elején, június első
vasárnapján ...
Szöveg Nagy
András
|