Megannyi emberi gyengém és hiányosságom közül számomra az egyik legfájóbb a perfekt idegen nyelv tudásának hiánya. Pedig hányszor, de hányszor megpróbálkoztam vele. A már elvből is utált orosz és a skolasztikus latin után egy darabig kitartóan küzdöttem a némettel, majd belekaptam a franciába, az olaszban már csak odáig jutottam, hogy megvettem a nyelvkönyveket, igaz hangkazettákkal együtt, no és természetesen az angol.

Valamikor a nyolcvanas évek elején kezdtünk el angol órákra járni Jóska bácsihoz, hárman barátok, egykori egyetemi évfolyamtársak, mindnyájan valami fajta nyelvi előélettel. Máig emlékezetesek ezek a délutánok, melyeken az angol nyelv grammatikáján kívül mindig szóba került Beethoven muzsikája épp úgy, mint egy-egy történet Dér Zoli bácsiról, vagy éppen Vályi Péter egykori miniszterelnök helyettesről, akinek a diósgyőri kohó tüzes kokillájában bekövetkezett szerencsétlen halálával, szerinte utolsó patrónusát is elveszítette a család.

Jóska bácsi a szó valós értelmében belénk verte az angolt. Nála a visszakérdezésnek volt egy bevett formája, amit leginkább a közvetlen mellette ülő szenvedett meg, így aztán ezt a helyet vetésforgó szerűen cseréltük. Erős, inas kezével addig ütötte, szorongatta a delikvens bal vállát, amíg az nem vallott, eszébe nem jutott a kérdezett nyelvi formula.

A fotó, ami a kezembe került, az akkor még Beloiannisznak nevezett Fő téren készült, ott ült modellt Hárs István egykori tanár kollégájának.

Aztán szép fokozatosan elmaradoztunk Uncle Joe-tol, bár a kora tavaszi József napokon még évekkel később is rendszeresen körbeültük a nyelv- és egyéb könyvekkel zsúfolt szobaasztalt. Ütései már egyre gyengébbek, sőt talán gyengédebbek lettek, aminek nem csak az volt az oka, hogy a hajdani trió egyik tagja talán már meghaladta volt tanárának angol nyelvbéli ismereteit.
Idegenvezetőként még gyakran láttam őt a városban, amikor éppen megszeppent japán turistáknak vezényelt vigyázzt a Széchenyi szobor előtt, vagy énekelte Wagner Őszi dalát a néhány fős francia csoportnak.

Hattyúdala a Városháza tanácstermében hangzott el, egy emlékezetes közmeghallgatáson, amikor egy kérdés kapcsán mintegy összefoglalta sok évtizedes tanári pályájának, soproni polgárságának tanulságait.