Régi emlék, talán 1968 tavaszát írtuk, amikor az Egyetemi Tornacsarnokban nem csak hogy rangadót, hanem egyúttal csarnokavatót is játszott az azóta már annyiszor megénekelt, legendás SMAFC. Az ellenfél az a Honvéd, melynek például egyik centere Temesvári Ottó, annak az akkor éppen két éves Andreának az édesapja, aki később a család nevét a vörös salakon elért sikereivel tette még ismertebbé.
Egy nem éppen önszántából rövidre nyírt frizurájú fiatalembert szólítottak pályára az időmérő asztaltól: Balogh Sándort. Sanyi akkor éppen, mint úgynevezett előfelvételis, a hódmezővásárhelyi lövészezred tüzéreként szolgált, és ha már egyszer kapott egy - akkori szóhasználattal élve - hosszú eltávot, miért is ne játszott volna, és ugyan miért is ne dobott volna 16 pontot, a Lendvai - Temesvári válogatott centerduó mellett.

Valamikor, talán a nyolcvanas évek elején, a GANZ MÁVAG ellen, a légtér korlátlan ura, 10-es mezben: a Papi.

Aztán teltek az évek, majd közel két évtized múlva az élet úgy hozta, hogy szomszédok lettünk. Sanyi két remekbeszabott kisfiúnak, Gergőnek és Marcinak lett komoly és szigorú édesapja, akik őt történetesen Papinak szólították. Mivel a két kis csemete gyakran volt nálunk, egy idő után úgy alakult, hogy Sanyi megszólításilag nekünk is Papi lett.

Idő közben jó sorsunk úgy hozta, hogy feleségemmel mi is kisbabát vártunk, aki ugyan nem éppen problémamentesen, de két kiló körüli testsúllyal szerencsésen világra küzdötte magát.
- Édes kisfiam - mondta a bába felé fordulva feleségem a szülés után - mikor lesz neked is akkora lábad, mint a Papinak?
- Miért, az apuka olyan nagy lábbal él?
- Nem, nem az apuka - tiltakozott ártatlan szemmel nejem - hanem a szomszéd!
Zavarba aztán csak később jött drága hitvesem, amikor a szülésznő csodálkozó tekintetéből megértette, hogy ez az érzelemkitörése így talán, mondjuk úgy, félreérthető. Ha pedig még elkezdi megmagyarázni...