Fehéren messze világló templomtornyaink

Alig egy éve múlt, hogy Molnár Dénes marosvásárhelyi művész a soproni közönségnek erdélyi templomokat megörökítő fametszeteit elhozta. "Életem nagy nyeresége a veletek való találkozás" írta ez év elején - mint utólag kiderült - a halál árnyékának völgyéből. Hogy pontosan mire gondolhatott, már nem tudjuk meg, mert azóta az ittmaradottak szomorúságával értesültünk Molnár Dénes korai haláláról. Emlékére tesszük közzé Sütő András alábbi írását, a szerző engedélyével, amelyet ezúton is köszönünk.

Az Úrnak 1301-ik évében III. Endre halálával megszakadt az Árpád-ház férfiága: A trón betöltésének drámai küzdelmekkel terhes kora kezdődik el és csapolja erejét, vérét a nemzetnek. Kihalt a honfoglaló és országépítő Árpád-ház, de fennmaradt és rossz századok viharzónáin küzdötte keresztül magát napjainkig a magyarság.
Millenniumi emlékezéseink vezérmotívumaként hangzik el gyakorta, hogy megannyi kihalt vándor nép között csodával határos tény a magyar állam létrejötte a Kárpát-medencében. A csodának persze magyarázata van, Szent István által megtartó erőnkké lett, vén Európának fiatal, erős népévé növesztett minket a keresztyénség felvétele.
Indulhatunk máris – templomnézőbe. Erről kell ugyanis röviden szólnom; Erdély műemlék-templomairól, amelyeket Molnár Dénes grafikusművész örökített meg – hogyan is? Mi végett? Különös művészi indítékról adok hírt, felebarátaim! Az első tatárjárás óta, megannyi borzalmas pusztítás, hungarocídium és templomdúlás, rablás, omlasztás, fölégetés után; a mohácsi tragédiánál is nagyobb veszteséggel járó Trianon-i országdarabolás után újabb tatárjárás veszedelmeként sújtott le ránk a 80-as években a falurombolás híre: Románia hírhedett diktátorának az a terve, hogy az ország tizenötezer falujából háromezret hagy meg, a többit eltörli a föld színéről.
Templomostul persze! Tájékozódásait ilyenformán, akár Batu kánét hajdan, karcsú, fehéren messze világló templomtornyaink is meghatározták. A magyarfóbiában szenvedő államelnök-pártfőtitkárt kiváltképp a Székelyföld magyarságának kompakt mivolta, nemzeti szellemiségének ereje nyugtalanította. Rángógörcs indulat fogta el olyan fogalmak hallatán, mint: Árpád-kori templom, ezeréves magyar műemlék Erdélyben. Ezt tudván, hallván Molnár Dénes: művészként, magyarként, székelyföldi születésű grafikusként indult vándorútra ceruzával, ecsettel templomot menteni, azaz átmenteni Árpád-kori értékeinket romboló szándék elől a művészet dimenziójába. Így született híressé vált sorozata, nevezvén magát újból sorozatok emberének. Epitheton ornansa lenne ez a művésznek, aki csillagképekben is elidőzik emberlétünk titkait fürkészve? Annyi bizonyos, hogy múzsáinak sugallata sajátos nemzeti sorsot is jelez: Honfoglaló népét Árpád nem Árkádiába vezette. Lepkefogásból, idillből virányos, csalogánydalos mezőkön a magyar művésznek jutott mindétig a legcsekélyebb lehetőség. Hisz gyakorta tűzből, vérzivatarból, halál csontkezéből kellett a szépséget kimentenie. Erdélyi magyar festő- és grafikusművésznek így lehet szellemőseként a várvédő, kardos poéta Balassi Bálintot is megnevezni. Változó időkben – úgy tűnik föl – változatlan vonása ez a magyar esztétikumnak. Németh László úgy hívta: sorsnyomás. Törvénye Molnár Dénesnek is. (Megjelent Molnár Dénes Erdélyi templomok című kiállításának katalógusi előszavaként a budapesti Vármegye Galéria kiadásában.)

2000. május 14., vasárnap 00:00