A festészet boldogsága
A festészet
boldogsága
Szabó Béla újabb kiállítása az Erdélyi Házban
A tíz év alatt, amióta Szabó Béla festőművész Sopronban él, több
kiállítás adott alkalmat művészetének
bemutatására.
A legutóbbi alkalom, hasonlóan az összes többihez, első látásra
arról győzi meg a közönséget, hogy a művész
tarsolyában még mindig rengeteg újabb és újabb ötlet, tetterő,
kalandvágy rejtezik.
Eszik Alajos
képzőművész megnyitó beszédet mond
Szabó Béla képei - az állandó alakulások, forrongások ellenére -
az expresszív tájképektől, a fény-levegő
nemes fluidumának megragadásán át, az expresszív absztrakció határáig
jutva, vagy akár a rendbe szervezett
formákon át, egyéni hangulatainak hordozói.
Akár geometrikus formákkal egyensúlyoz moccanatlanul, akár
mozgás-vihar középpontjában kapaszkodik, a
művész - egyidejűleg - műveinek belső részvevője és külső szemlélője.
Sőt, ábrázolásaiban a nézőt is annyira
közel viszi a képhez, hogy az a képen túli teret is érzékelni véli. A
közelről kaotikumnak látszó,
áthatolhatatlannak tűnő közeg mögött kusza vonalakból tűnik elő az
organikusabb vagy szabálytalanabb,
inkább megidézettként, mintsem megfoghatóként.
Szerkezetek
szerkezete
A látogató így egy pillanatra megsejt valamit abból a titokzatos
erőből, amely a művészt a további keresésre -
helyesebben megfogalmazásokra - ösztönzi. Nem a lényeg keresése
készteti Szabó Bélát azonos tárgyú
képei esetében az újra- és újrafogalmazásra, hanem a lényeges körüli
folytonos mozgása az, ami különböző
látószögekből - megfontolásból - láttatja ugyanazt. Az
újrafogalmazások és átgondolások technikája az
olajfesték, amely ily módon cinkosává válik a művésznek, hiszen a
színek napszaktól, fényhatásoktól, sőt az idő
múlásától függően különböző formában keltik életre a képet.
Szabó Béla mellé társul szegődhetünk a görbehalmi erdőbe, a
Fertő-partra, a harkai dombra, mellette
Isten-keresőként emelhetjük tekintetünk a mérhetetlen töménységű fény
felé, vagy akár alapvető fizikai
törvényeket teljesen felborító időbeli utazásra szánhatjuk rá
magunkat.
Monokróm nyugodtság vagy a színek kíméletlenül felvert nyugalma,
az erővonalak meghatározta téren túli világ
időtlenségének rejtelme, a fény által áthatott súlytalanság és
lebegés; igen, ez a festészet boldogsága.
szöveg és fotó Tóth
Éva
2000. március 06., hétfő 00:00
|