Nyugalom-ország szótlan vallomása

Aki a Kisalföld tájain, a nyugati határszélen nőtt fel, az mindenfajta mostohaság ellenére, mely éppen a nyugathoz való közelség miatt méretett a tájra és az azon lakókra több évtizeden át, hozzászokott bizonyos gondozottsághoz, mely a szegénység éveiben is kimutatható volt. Most épül, félmegoldásként, a halálszakasz bővítése a 85-ös úton, az idegenforgalmi szezonban a 84-es utat is csaknem járhatatlanná téve. Az utóbbin bonyolódik ugyanis a csornai elágazásig a 85-ös út teherforgalmának nagy része is.
Nincs, vagy alig van iparunk, szinte csak kereskedelemből élünk. Bóvli bóvli hátán, le sem merem írni a szó szerinti valóságot, mert nem bírná el az Internet oldala. A mezőgazdaságnak is ugyanazok a problémái, mint máshol. Mégis azt kell mondanom, ami van, abból élünk.
Műemlékeinket megbecsüljük, s bár nem okozna semmiféle gondot jó pár milliárd elköltése, hogy rendben is legyenek, mondjuk másfél évtizedre, nincs meg a töredéke sem. Még sokszor túl nagy terhet jelent a döntés egyeseknek az érték javára, de tudom, hogy honnan indult a város, remélem, hogy a szellemi ösvény, mely indiánosdit mímelő gyermekkorom egyik tartalmas hasonlata volt, nem lesz járhatatlanná.
Erősen polarizálódik szűk környezetünk, és nem mindig érték szerint, nem feltétlenül javára szolgál. Ezt tudjuk, és talán néha teszünk is ellene.
Mindezek mellett hozzászoktunk, hogy szűkebb pátriánkban gondozottak a falvak, a házakat festik, javítják. A mezők kihasználtak, szabályszerűen felosztottak, kevés a kihasználatlan, parlagon maradó terület. Ahhoz képest, hogy néhány km-re tőlünk nyugatabbra hogyan néz ki a táj, persze, van még mit behoznunk, de a lehetőséget legalább kihasználja a vidékünkön lakók többsége.
Örülök, hogy itt élhetek.
Ugyanez a táj megváltozik, ha alig több, mint száz km-t autózunk délnek. Hangtalan falvak, omladozó kúriák, kaszálatlan rétek látványa fogad, s a hivatalosan kiadott jelszó hatásaként a sűrűn rakott táblák: ágyak, alvási lehetőség, falusi turizmus. Minden második ház vakolatlan, a múlt ezer éves emlékei pedig pusztulóban.
Hol van a kreativitás, melynek hiánya az alig száz km-re tőlünk fekvő falvakat olyan szegénnyé teszi, miközben nagyok, síkak és zöldek a mezők, dús a fű, mely sok-sok állatot csaknem ingyen eltarthatna, ha másért nem, legalább saját fogyasztásra. Hol van a saját erő, a gyökér, a múlt folytatása a jelen lehetőségével? Az önerőből, önkézzel legalább kimeszelt, javított házak látványa? Hol van az igény a látványra? Hogy kívül sincs rendben sok minden, az nyilvánvaló, de a belső üresség, ami kiül a házak homlokzatára, az tagadhatatlan.
Aki csak a szegényes fafeldolgozók és benzinkutak látványával elfoglalt, az mélyebbre alig lát. Új út és vasútvonal készül. Hová vezet, kihez-mihez, ha a jelenlegi lehetőség is kihasználatlan? Valaki számára, nyilvánvalóan, aki majd bedolgozói, betanított szalagmunka szintjén "befogja" a kallódókat.
És a szellemiség? Talán jut minden alvó falura egy meglobogtatott millenniumi zászló. Amíg azonban a 80 km-es környezet egyetlen ezer éves emlékét három farúd és egy kereszt, egy tábla jelzi, amíg agyagcsapáson, elsimított szántáson, rókatetem mellett kell azt megközelíteni, addig hol az ezer év alapja? Amiből nincs több, csak egy, azzal nem törődünk, ami másnak van, azt irigyeljük. Hol van az elveszett fundamentum, ahonnan el lehet indulni?
- DI -