az alkalmazott technikának köszönhetően, a különböző textúrájú felületek kölcsönhatásából

Az ember a rajznál aligha ismer ősibb és nemesebb kifejezési módot. A rajz a gondolkodásnak, az életérzéseknek sajátos kifejezési rendszere, amelyet ösztönösen a kisgyerek is használ, mindaddig, amíg racionalitása felül nem kerekedik a veleszületett természetességnél.
A betűvetés is a rajzolásból alakult ki. Ez a teremtés hatalmának, kultikus varázsának illúziójával kecsegtető tevékenység kőbe, fába véste a megfoghatatlant, a megállíthatatlant, az időt.
A rajzolás nagyjai mind egyet kerestek és keresnek alkotás közben: az élet lüktetését, lendületét, kifürkészhetetlen véletleneit.
A rajz más technikákhoz képest őszintébb és egyenesebb, hiszen karakterénél fogva elárulja, átláthatóvá teszi keletkezésének titkait. Talán ebben az ősi egyszerűségben és őszinteségben rejlik drámai kifejező ereje.

A rajzeszköz által a papíron hagyott egydimenziós pontokból állnak össze azok a vonalak - egyenesek, hajlítottak, töredezettek - amelyek szerves egységben összeforrva jelenítik meg bármelyik bonyolult formarendszert. Így a kétdimenziós világosabb és sötétebb árnyékok révén alakul ki a három dimenziós, térben megjelenő, térhatású forma. Mindehhez az anyag tulajdonságainak ismerete, tisztelete és művészi megbecsülése szükségeltetik, és még valami. Az a képesség, az az érzés, amely a rajzoló kezét vezeti. Vezeti a kezét, amikor a szén érintette papíron a hol keskenyebb, hol szélesebb, porhanyósabb, vagy keményebb vonalak egymás mellett futnak, vagy egymást metszik, néhol összefutva egyesülnek, elfödik egymást, vagy újból előtűnnek, megrövidülnek, vagy megnyúlnak, esetleg láthatatlanná válnak, így alakítva ki az emberi test, a dologi világ körvonalait, a temérdek jól ismert formát. Amennyiben az ábrázolás valósághűségét, helyes arányait, felismerhetőségét, dokumentum-jellegét tartanánk egyedüli, fő szempontnak - ez az a folyamat, amely az érzékszervekkel felfogott élményektől, a látásingertől a kézmozdulattal megvalósult rajzig való utat jelenti.

Z. Erdei Annánál a valóságszerűség formai megragadása - a sok közül - csupán egyetlen eszköze az önkifejezésnek. Az ábrázolt dologgal való együttérzésen, az azonosulásig menő formaérzék jelenségén túl Z. Erdei Anna műveiben sokkal fontosabb az a momentum, amikor a testek háromdimenziós megjelenítése különálló térbeli egységekbe helyezetten a térelemekkel való kölcsönhatás révén kilép a tér-idő általunk érzékelt dimenziójából. Az ábrázolt figura képi megragadása nem párosul a logikusan következtethető tér megjelenítésével. Térbeli függetlenségben élő alakok így lépnek ki a harmadik dimenzióból, és élik saját anyagi világtól független életüket. Terek transzparenciája ez esetben több, mint egyszerű optikai sajátosság. Lehetővé teszi a térben, dimenziókban való fluktuálást, a közelebbi és a távolabbi fogalmának egyidejű észlelését.

Z. Erdei Anna képein minden összefügg a léttel és nem-léttel, képein egyszerre van jelen múlt és jövendő, és itt vagyunk mi, a jelenben szemlélődők mindezek határmezsgyéjén állva, akik azonosulunk az asszimetriákban rejlő dinamikával, érezzük a tér meghódításának kényszerét, megéljük a triptichonok folyamatosságát, megpróbálunk belenézni a fekete-fehér megannyi árnyalatából mesterien megalkotott fénybe. Ezek a láthatatlan erők, a láthatatlan erő, akárcsak az üzeneteteket folyamatosan közvetítő, ám nem mindig vett és érzékelt elektromágneses hullámok vannak a jelen a képekben.
Szó szerint - hiszen a fény is hullám - és átvitt értelemben is, hiszen ez az erő sugárzik a képekből.

Befejezésül ajánlom önöknek Z. Erdei Anna kiállítását Banner Zoltán erdélyi származású, közismert művészeti író szavaival:

"Valamikor, előző korszakában, mondjuk, egy jó évtizeddel ezelőtt magát a humuszt is átforgatta (tájkompozíciókban, szépirodalmi illusztrációkban, szénnel, pasztellel, rézkarccal, kollográfiával), hogy a rétegek, amelyeken áttöri magát ez a mélyről fakadó művészi akarat - ne törjék meg, inkább nemesítsék, telítsék energiával a rajz ívét. Hiszen már régóta szinte egyetlen, kizárólagos eszköze a szénrúd, s a tónusokban meg a villogó duktusban millió életet élő vonalrajz, amely egy sajátos grafikai-gravitációs térben születik. A Teremtés és az Utolsó ítélet tere ez..."
té