Művész, és ennyi...

A kritika és annak (el)viselése

Közszereplést vállaló egyén, legyen akár politikus, vagy magát bármilyen műfajban megmutatni szándékozó alkotó, kénytelen tudomásul venni, hogy a közszerepléssel együtt mintegy magától értetődően, sőt mondhatni kötelezően ajánlja fel az alkotásaival - s ezek révén a saját magával - szembeni elfogadó vagy elutasító, esetleg közömbös viszonyulását környezetének.

Annak ellenére, hogy az alkotásban az alkotói szubjektum teljes mértékben van jelen, ez előbbi mégsem azonosítható teljes mértékben az utóbbival. Petőfi költeményeinek irodalmi értékét sem befolyásolja a költő köztudomásúan kiállhatatlan és elviselhetetlen természete.

A kört a képzőművészetre szűkítve ugyanígy elmondható, hogy egy kiállítás alkalmával a művész mindazt, amit a világról gondol, fontosnak tart, alkotásaiban sűrítve tárja a közönség elé. E kommunikáció sikeressége minősíti egyrészt a művészt, másrészt a közönséget. Amennyiben az egyik félre ráillik az "értő közönség" megnevezés, annyiban másik oldalon egyszerűen "a művész"-nek kell állnia. Művész, és ennyi; egyetlen kifejezés, amely mellett bármilyen jelző fölöslegessé válik, hiszen e szó feltételezi a kapott tehetséget és a megszerzett tudást, amelyek révén eredeti és egyedi utat járva esztétikai értékkel bíró alkotásaiban sűrítve jelenik meg a világ. A látható és a láthatatlan.

Értelemszerűen az említett kommunikáció során keletkezett zavar, az egyik vagy másik, esetleg mindkét fél rovására írható.

A képzőművészeti kiállítások - a válogatás és rendezés folyamatának eredményeként - külön alkotások. A kiállított művek egymáshoz rendelése jól meghatározott elvet tükröz. Ha ez nincs így, akkor vagy az elv hiányzik, vagy a kiállítás rosszul rendezett. Ugyanígy, a kiállításokhoz elengedhetetlenül hozzátartoznak a megnyitó beszédek. A kiállítást megnyitó beszéd külön műfaj. Léte a művészeti eseményhez kötött, egyszeri és megismételhetetlen. Funkcióját a közönség szemszögéből vizsgálva, amennyiben az a kiállító művész gondolatainak és műveinek értelmezését segíti, nyilván a kiállítás fontos részét képezi. A művész szempontjából, talán némi iróniával ugyan, ám a gyakorlat által bizonyíthatóan, állíthatjuk, hogy a kiállítást megnyitó beszéd a kritika ellenpontját képezi, amelynek ilyen formán a sajtóban való utólagos közlése a biztosan jó kritika látszatát kelti, ez utóbbival való összetéveszthetősége révén. Manapság pedig kiállítást az is rendezhet, aki egy adott falfelület beborítására kellő számú alkotással együtt egy kiállítóterem bérleti díjának kifizetésére elegendő összeggel, vagy ennek elengedéséhez megfelelő kapcsolatokkal, divatos kifejezéssel: szponzorral rendelkezik; szóval manapság egy-egy kiállítás megnyitó beszéd sokszor több közös stilisztikai és műfaji jellemző vonást mutat a reklámszövegekkel, mint bármi mással.

A kritika is alkotás, és bizony annak művelőjét is ér(het)i kritika. Konkrétan, érte is: hogyan ír úgy egy kiállításról, hogy a megnyitókor elhangzottakat nem ismeri. - Miért ? - kérdem én. Kellene?

A Picasso, vagy Munkácsy kiállításmegnyitóin elhangzottak (már amennyiben voltak ilyenek) ismeretében mennyire változna meg bárkinek is művészetükről a véleménye? Befolyásolhatja-e egy jó barát, rajongó, kolléga, vagy éppen köztiszteletben álló személy ünnepi megnyitó beszéde az egyébként pontosan megfogalmazható értékrend szerinti valódi értékét bármely műnek is? Aligha.

A műalkotásban benne van a közlendő tökéletes és teljes megfogalmazásába fektetett emberfeletti energia. A műalkotásnak mindent hordoznia és közölnie kell alkotójáról, jobban bármilyen verbális megfogalmazásnál, hiszen azért született a vizualitásba. A kritikust pedig minden esetben a tökéletesség és a teljesség iránti vágy vezérli, akkor, amikor a közönséges látogatónál szinoptikusabb megítélés alá veszi a látottakat. Amikor a maradandót keresi, a mű válik a kritika tárgyává, nem a művész személye. A művész személyét akkor érheti közvetlenül kritika, ha műveiben exhibicionista módon csakis saját magát mutogatja. Akkor meg az ő baja.

A kritikus dolga pedig nem a mindenáron való dicséret, hanem a művek tartalmában, hangulatában, szuggesztivitásában a maradandót, a hiteleset felfedezni, és azt továbbadni. Az nem kritikus, aki az alkotó születési adatai, felmenői, kiállításainak felsorolása, barátainak és ismerőseinek száma és személye, a kiállítás költségei (és még sorolhatnánk) függvényében értékeli a látottakat. A művek az esztétikai és etikai abszolút értékrend szerinti együttlátás és a globális megítélés viszonylatában értékelhetők megfelelően. Erre kell törekednie az igazán jó kritikusnak, abban a hitben, hogy minél többen megtalálják a széphez és talán annak igazi forrásához vezető utat.
 

té