Ritka jó kezdés!

Színpadra alkalmazta: Pozsgai Zsolt

Zenéjét szerezte és hangszerelte: Könczei Árpád

Rendező: Szőke István

Kitűnő és igényes előadással kezdi az évadot a Soproni Petőfi Színház. Az Ábel trilógiából írt színdarab, zenés betétekkel 3 és 3/4 óra minimum, és ez idő alatt Pozsgai Zsolt arteficiális sűrítésében kapjuk Tamási Áron művészetét, hogy a végén az író talán egyetlen szállóigévé lett mondatával búcsúzzunk az előadástól: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Az eszmei hasonló konklúzió levonásában a nagyszerű színrevitel és az egyenletesen magas szintű megvalósítás segíti a nézőt.

A díszlet tetszik, egyszerű, lényegre törő és funkcionális, tehát minden darabjának "szerepe" lesz az előadás folyamán. A Hargita megjelenítése "vezeti" tán a sort, de a sötét hátterű színhelyek sok és kihasznált fényeffektusnak teremtik meg a fizikai feltételét. Ennek az előadást fényképező persze nem mindig örül, de az előadásnak - és ez a fontos - előnyére válnak.

A ruhatár szerencsésen egyszerűre választott. A legdíszesebb ruhák is valamilyen módon visszafogottak; az egész egységességét tartotta szem előtt a jelmeztervező, így a visszatérés az előző színbe soha nem okoz törést a darabban. A maszkok "egyéni megteremtése" sem bántó a durva jelenetek során: valamiképpen sikerül ezt a háttérben tartani, miközben a lényeges események folytatódnak, és a főszereplő alapkérdése kerül ismét az előtérbe.

A hangeffektusok hatásosak és hangulatilag megfelelők, a zenei aláfestés és kíséret is jól sikerült. Művészi a bevezető ének, de egészében is szépen kivitelezett az előadás egyik lényegi elemének teremtett énekek sora.

Ha Szőke István előző rendezésében az igényes rendezés erőszakos voltát állítottuk előtérbe, akkor most fejet kell hajtanunk a mozdulattól mozdulatig, pillanatról pillanatra tudatosan megtervezett koreográfia és egyben háttérmozgás kultúrája előtt. Ilyen szintű előadásnak feltétele az effajta magatartás, a "színészölő" 5-6 órás próbák, és az irányítás ott, ahol szükséges.

Miután a rendező mindent megtervezett, spontán színészi teljesítményre kevésbé hivatkozhatunk, de a megtervezettség mindenkiből a maximumot hozza ki.

A problémák sora a szöveg nehézségénél kezdődik, ugyanennek és a zenének az autenticitása, melynek megvalósításában Könczei Árpád volt a rendező (és színészek) nagy segítségére. Szinte elképzelhetetlen, de megvalósul, hogy egy soproni színésznő mindenfajta kíséret nélkül intonálva tisztán és szuggesztíven adjon elő egy népies dalt. A környezet adta szokatlan csendben óriási erejű.

Nem könnyű elképzelni egy szövegkönyv olvasásakor, hogy a két állat "megszemélyesítése'" hogyan sikerülhe. Urbán Andrea és Mikó István kedves és nem eltúlzott alakítása emlékezetes marad. Tudom, hogy a "kegyetlennek látszó kritikák" írójától szokatlan, de szíve szerint mindenkit egyenként dicsérne meg Ivancsics Ilonától Incze Józsefig, Győri Pétertől Boros Zoltánig és Ábel szüleinek alakítóiig, Szabó Anikóig és Lázár Csabáig. A visszafogott "Dietrich-szerű" Keresztes-alakítás szép befejezése a darabnak.

Egy dologban nem merném letenni úgy a voksomat, ahogyan a darabot tényszerűen az író életrajzából kiemelt adatokkal teszi az ismertető. Tamási Áront lehet az egyetemes magyar irodalom egyik legnagyobb alakjának állítani, de nem vagyok egyedül, aki őt inkább egy különleges kategória képviselőjeként tartom számon. Az Ábel történet nyelvezetében, környezetében sajátos, de szituatív feltételrendszerében egyáltalán nem helyhez kötött.

A kor kivándorló hajói akkor is és később is sok embert vittek át az óceánon, mely gyakran csak egy kis határfolyónak bizonyult az új világig. A századelő az egyik legmarkánsabb kezdetnek bizonyult a mesterségesen keltett román-magyar ellentétben. Ettől szeretnénk már oly hosszú ideje teljesen megszabadulni: még ma is sok tekintetben hiába. Kérdés, hogy tud-e a bűnös fél bocsánatot kérni, vagy eddig felemelkedni képtelen, s a másik fél a sajátos humorban próbál tovább élni, ha egyáltalán engedik. Persze főleg, s ez a dolog másik oldala, ha Bocskai hajdúi újból nem jelennének meg adott esetben az erdélyi fejedelemség képviseletében, mondjuk Sopronban, hogy várost és emberéletet romboljanak.

Tamási Áron sokszor nagyon közel jár ahhoz a még éppen elviselhető határmezsgyéhez, mely kegyetlen szókimondásában is tartalmaz némi igazságot. Ezzel a "némi" szóval, a kort "helyből kezelő" íróval vannak nehézségeim minden irodalmi értéke mellett.
Aki már közel négy órát rászán arra, hogy megtekintse ezt a kiváló előadást, az kézbe is vehetné könyveit, nehogy a színmű, a trilógia összevonása, egy "Száz regény"- könyv néhány oldalának bizonyuljon.

Fotó (Pluzsik Tamás kamerájával) és szöveg
- DI -

2000. szeptember 30., szombat 00:00