Csakis az Ön kedvére!

Fordította: Mercsányi Géza

Rendező: Halasi Imre

Spóroljunk az olvasni nem szeretők idejével! (A múltkor egy minden részletre kiterjedő írásom elolvasása után megkérdezte valaki: most mondd meg, tetszett vagy nem tetszett? Próbáltam magyarázni, hogy egy reális értékelés éppen ezt mondhatja ki a legritkábban és nem is cél ex cathedra nyilatkozni valamiről, de hiába.) Ha valaki csak erre kíváncsi, elég, ha a következő két sort elolvassa: egy kedves és egyszerű, de szokatlan krimi nagyon jó előadását láthatja a soproni közönség a Petőfi Színház Kamaraszínházában. Érdemes elmenni! Garantáltan jó szórakozás.
Most már, akit esetleg más is érdekel, az kényelmesen folytathatja az olvasást.

Shakespeare-től Agathe Christie-ig a legtöbb szerzőnek elég volt egy megoldás, és ha azt jól, szinte kitalálhatatlanra kiötlötte, elélt vele a darab néhány száz évet. "Igen, de nem a modern demokratizmus korában!"- mondhatta erre valaki, és az ötlet máris adott volt Portner számára: "Teremtsünk darabot a saját hasonlóságunkra! Biztosítsuk be az elégedettséget legalább százalékos valószínűséggel!" Legyen úgy is, ahogyan a közönség akarja!
Így születhetett a Hajmeresztő. Nem, nem biztos, hogy az Ön kedvéért, kedves néző, de ki ne szeretné a sikert? Ki ne tenne meg ennél sokkal többet, mint egy alternatív (változtatható lehetőségű), interaktív (kívülről beleszólási joggal rendelkező) játék megalkotása? A sok zseniális detektív immár lobbizik vagy éppen maffiózó, csoportokat képvisel (sokak szerint a név csak abban különbözik, hogy az elsőben mi is benne vagyunk, a másodikban nem). "Miért is ne dolgozhatna egy színház egy estére nekünk, akik fizetünk érte?" - így a polgár.

Nem illene a darabhoz, annak hangvételéhez, ha most ennek a "demokratikus" játéknak a részleteibe belemennénk, ha olyan "elméleti" kérdéseket boncolgatnánk, mint az igazság tartalma és egyszerisége. Erről a lopott és meg nem került autók, a felderítetlen bűnügyek és hétköznapi szellemi gyilkosok hazájában ne essék szó! Nézzük inkább a darabot, ahogyan az Sopronban, 2000-ben, a Kamaraszínházban színre került.
A darab írója mindent tudatosan előkészít a néző bevonásába. Későnjövők reszkessenek! Számukra a megoldás mindig csak részleges lehet! "Beépített nézők" provokálnak, és vége a színházi szünet adta lehetőségeknek: nincs többé pletyó a szomszédról, mert a detektív ott mászkál Mikó István személyében a nézők között és figyeli, ki mit mond. Papírokat, ötleteket gyűjt.

- Lakossági bejelentéseket - mondja egy jólértesült, miközben csak óvatosan kuksizik oldalt egy szép női láb láttán.
Még senki sincs biztonságban. Még az is lehetséges, hogy a gyilkos köztünk van!

A színpad - a kedvesen ordenáré díszlettel - éppen olyan, mint amilyen egy Hajmeresztő Szalon lehet. Ehhez az előadáshoz tökéletesen illik. Ide nem klasszikus és szépségdíjas díszletek kívántatnak. Tele "mű"-vel, tele talmival, tele az érzelmi zavarokkal küszködő tulajhoz és ebben semmivel tőle le nem maradó segítőjéhez tartozó borzalmakkal. A színpad immár kibővült, magába foglalja a nézőteret és a társalgót: ez az ellenpont.
A szereplők ruhatára csak annyiban különbözik a miénktől, hogy ők munkához és az utcához öltöztek, mi meg éppen színházban vagyunk. Megfelel az egyéniségüknek, a polgári ízléshez csak kicsit is jobban hasonló fodrász-ruhatár nevetséges lenne.
A színészek teljesítménye egyenletesen jó, láthatóan kedvük telik a játékban.

Győri Péter "meleg" fodrásza telitalálat, rengeteg kis mozzanatból összetett, kedvessége és humora még csak ellenszenvessé sem teszi az alakot. Játék a játékban, jutalomjáték az eszközhasználatban. Egyénisége messze átüt a gyilkosság lehetséges elkövetőjén: nem hiszem, hogy sokan szavaznának a sorozatban az ő gyilkos mivoltára.

Nyírő Bea fodrász és kozmetikus alakítása szintén jól sikerült. A kiformált alak valósághű, nemhiába divatos szakma ez mostanában. Az érzelmi sivárság, mely potenciális gyilkossá teszi a darabban, a magas sarkú, vastag talpú cipő igencsak eleven emlékeket mozgat meg, hoz felszínre a nézőben. Már találkozott ilyennel.

Lázár Csaba személyénél a büntetett előéletű, sokáig homályban hagyott személyiségű régiségkereskedő a szereplő marcona alakjához igazodik. A főpróba közönsége őt szavazta meg gyilkosnak. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a további előadásokon hány százalékban kell elviselnie ezt a "nézői kiosztást"? Egy sajátosan morbid és keserű humor fakad az alakításából. Miért van az, hogy minden szerepében erőszakos és feszültségeit gyakorlati tettekben kifejező emberként fogalmazódik meg bennünk alakja? (A főpróbán annyira "élethű" volt az érzelmi korlátvesztés, hogy Nyírő Bea csaknem lesöpörte a díszletet.)

Rátonyi Hajni a szenátorné szerepében brillíroz: láthatóan élvezi is a szerepet. Jó szövegmondással, élénk gesztikulációval pörgeti fel az előadást. A humoros jelenetek közben is nagyon vigyáz arra, hogy megőrizze a szerep kívánta fensőbbség látszatát, melyhez sokszor igencsak erős önuralomra lehet szüksége. Külön remek a raktári tartózkodásból előhalló, többször megszakított "hangos szereplése".

Posta Lajos nyomozója "kulis" szerep: nem sok lehetősége van külsőségek csillogtatására. A maga csendes, készséges módján érezteti velünk - és mi ezt el is hisszük -, hogy ő nélkülözhetetlen szereplője annak a szellemi építkezésnek, mely a felvonások során a végkifejlethez vezet. Mindez a csendes megfigyelő, a mindig szolgálatkész segítőtárs szerepében. Tetszett a szerep megformálása.

Mikó Istvánnak nehéz szerep jutott. Nem a szöveg, és gondolom, nem is az építőmunkás-nyomozó hadnagy alakítása a nehéz ebben a szerepben, hanem a nézők vezetése a közös nyomozásban, ahol a kapcsolatban sokkal könnyebben átüt kedves és vidám, nevettető egyénisége. A színészi ismertségének minden nehézségével meg kell küzdenie, és alakításában talán az a legnagyobb teljesítmény, hogy "mederbe" tudja terelni az eseményeket, a közbenevető nézőt meg tudja "zabolázni", hogy meg tudja őrizni a darab "eredeti nyomvonalát". Mindezt persze aközben, hogy minden leírt poént kijátszik a végsőkig, mindannyiunk örömére. Nem csak a szokásos kulcsszerep az övé, hiszen a darab játszhatósága nagyrészben azon múlik, találnak-e a darab előadására vállalkozó társulatban olyan intelligens színészt, aki minden erőszakosság nélkül, a játék kedvéért be tudja vonni a nézőt a darabba. Ne tessék elfelejteni, hogy ezzel az ő szünetének is (persze a többiekének is, akiket a színpadon "őriznek") "lőttek"! Mikó István nagyszerűen megfelelt ezeknek a kritériumoknak a mai estén.
A játék megvalósulásának másik feltétele már jóval prózaibb, és az ember nem is sejtené, mennyire ment a kockázatoktól. A kérdés pedig így hangzik: egy ember viselkedése mennyire azonos a Föld különböző részein? A válasz nem meglepő: ugyanolyan típuskérdéseket tesz fel, szinte ugyanaz a kérdés előfordulásának valószínűsége bárhol a világban, amikor a közönség bekerül a játék forgatagába.
Nem is gondolnánk, mennyire egyformák, statisztikailag jellemezhetően egysíkúak tudunk lenni annyi milliárdnyian. Egy srófra jár az eszünk, erre tanítottak, és tetszik - nem tetszik, a szerző mindezt a színrevivők tudomására is hozza. Nem sok meglepetés jöhet ki a dologból. Statisztikailag feldolgozott kérdésekkel fogunk előrukkolni és ilyen válaszokat is kapunk. Meg is érdemeljük, és tulajdonképpen - akár egy választás után - sokan elégedettek lehetünk. Ma este is, itt is az a látszat, hogy az történt, amit mi akartunk. Pedig még csak nem is sejtjük, hogy melyik a rács egyik és másik oldala! És mi mindnyájan - akár bevalljuk, akár nem -, élveztük is ezt.

Fotó (Pluzsik Tamás kamerájával) és szöveg
- DI -