Mindenek előtt tisztázzuk, hogy mit is láthatnak mindazok, akik ezt a hazai ősbemutatót választják esti programként. Tragédiát és nem tragikomédiát, mint ahogyan a színmű eredeti címlapján látható. Tragédia zajlik a színpadon, játékos elemekkel, de mindenben a klasszikus színjátszás szabályait követve. Egy sajátos szerelmi háromszög az (feleség,első férj, második férj), ami igazán számunkra, magyarok számára az Éva, Lucifer, Ádám szereposztásra emlékeztet a darab folyamán. Változtatva a változtatandókat a modern színjáték többlehetőségű színpadra vitelével ez az alaphelyzet az, amivel a rendezőnek és a színésznek is meg kellett küzdenie.

Intellektuális kihívás ez a darab még a szerző életének ismeretében is, mert a szubjektív momentumokon túl általános emberit fogalmaz meg. Minden néző mintegy külön-külön, egyedileg küzd meg a darabbal, netán saját helyzetét, ismeretségi körét, problémamegoldó készségét helyezve a szituációkba, a felépített díszletek közé. Lehetetlen tehát a feladat, ha azt tűznénk ki célul, hogy mindenki szájíze szerint, valami általános megoldást nyújtson ez az este, ez a tragédia.

A színre vivő aktuálizálta a 150 éve született szerző darabját. Az aktualizálási törekvés jó kifejezője az a kis műterem-sarok, enteriőr az előtérben, ami mellett a közönség, mintegy "ráhangoló díszlet" előtt elhaladva a nézőtérre jut. A színtérre belépve a néző is a saját helyzetével, talán saját, nagyon is hasonló érzéseivel máris a helyzet részese, hogy hívott látogatóként szemtanúja legyen egy "megoldásnak", mely a tragédia szintjén jó, de konkrét vonatkozási pontjai nagyon is különbözhetnek.
A darab tartalma az a folyamat, ahogyan az első, érzelmeiben még mindig sértett és valamennyire lelkivilágában károsodott férj a gyenge alkatú második férj bizalmába férkőzve ellentétet szít közte és felesége között, majd ezt saját nyílt közbelépésével a tragédia végkifejletéig hajszolja.

Aktuális a helyzet, melynek "intelligens megoldása" napjainkban is inkább papír-, mint valóság ízű.
Molnár Zsuzsa Tekla-alakítása árnyalt és hiteles -egyébként ez az írott szerep közelíti meg legjobban a valóság sokszínűségét. Egy-egy passzív szakasz kivételével végig éli-neveti-szenvedi, felidézve élete egy-egy nehezen túlléphető szakaszát, melyet a férfiak képviselnek. Figurája inkább általánosra, "Évaira" szabott, mint karakteresre - ez lehetőség, mely a tudatosan végtelen tágra nyitott tér magányában asszociációra késztetheti a nézőt.

A második férj alakja - egészség-problémáinak tisztázatlansága és túlhangsúlyozottsága mellett is (az író járatlansága és a kor ismeret-hiánya ez!) igazi élmény Nagy Gábor alakításában. Végig izzik a darab egészén a hullásra ítélt élet, monológjaiban, párbeszédeiben és csendjeiben-szótlanságban is jelenlévő módon. Nagyon szép, érett, értékes színészi alakítás.

Incze József szerepe a legbonyolultabb, így talán a legnehezebb. Könnyű volna úgy leegyszerűsíteni a dolgot, hogy ez egy luciferi intrikus szerep, de az első férj alakítása nagyon sokféleképpen elképzelhető, építkezése ugyanakkor tudatos, mégis tele feszültséggel, többértelműségekkel. Egy kicsit mindig homályban, takarásban marad személyisége, egészen az utolsó jelenetig, pontosabban az utolsó szóig. Csak innen "visszafejtve " értelmezhetőek az alakítás érzelmi hullámzásai. Egészében jó megoldásnak tűnik az Incze Józseftől egyébként szokatlan visszafogott hanghordozás, a legélesebb helyzetek "piano megoldása", az érzelmek elviselhetetlen hangtalan sűrítése az egy, utolsó jelenet kivételével. Mégis , egy-egy esetben, a "gyeplő alkalmi lazításával" lehet, hogy közérthetőbb lenne - a nyilvánvaló írói szándék ellenére - a szerepformálás. Csak hangosan gondolkodik a kritikus, amikor arra is kitér, hogy egy igazi tanárember ritkán beszél egynek, csaknem mindig, mindenkit oktat - általában. Ez a közönség felé fordulás, a "kikacsintás" talán az előadás adóssága. A néző magánya, gondolatainak irányítatlansága mennyire viseli el a retrospektív megoldás lehetőségét?
Az előzőekben megfogalmazott elő-enteriőrön (és a szomszéd szobának a százötven éves évfordulóra finoman utaló számán (1849) ) kívül nehéz a nagyon általánosra sikeredett díszlet értékelése. Ugyanilyen kevert stílusúak - tudatosan? - a ruhák. Ez a hatás az általánosan "időtlen" ruhadarabok tudatosabb alkalmazásával lehet, hogy jobban szolgálta volna az időn kívüliséget.

Összefoglalva: jó darabot és jó előadást láthat az a néző, aki ellátogat a Kamaraszínház Strindberg előadásaira. Ahhoz nem férhet kétség, hogy ez a darab egy egészen más fajta sikert céloz meg, mint a repertoár többi darabja. Nem titkoltan egy intellektuálisabb élményszerzés a kitűzött cél - ennélfogva igényesebb közönség tudja csak végigkövetni a mű egészének történetét, annak teljességét. Csak remélhetjük, hogy ez a figyelemre méltó igényes, immár a klasszikus sorozatba illeszthető tragédia és annak előadása zsúfolásig telt házakat és vastapsot eredményez a művelt polgári város kamaraszínházában, Sopronban...

Szöveg és fotó Pluzsik Tamás kamerájával - DI -