Stephen Poliakoff:

Nézzük először azt, ami a néző számára fontos! A Soproni Petőfi Színház társulata a darabhoz képest jó előadást produkál. A már megszokott, variábilis és olcsó, de hiteles díszletek között folyik az előadás: a férfi színészek a közzene alatt, a piros lámpák villogása közben ügyesen húzzák-vonják szét és össze a díszlet darabjait, melyek nagyrészt tojástartókból (valóban jó hangszigetelő a színpadi stúdióban!) készültek.

Kellően életidegen környezetben játszódik tehát a darab, annál "életközelibbek", hitelesek a szereplők. A rádiós DJ-t játszó Szakács Tibor testközeli szerepet kapott: a sok mozgással és jól kísért játék teljes illúziót kelt. A darab személyes "szituatív" kiegészítései, ha lehet, még durvítják az amúgy sem csipke lelkületű nézők számára készült, Sopronban egyfelvonásosként, "egy-ziccre" előadott darabot.
A mű (vagy az élet) koncepciótlansága, hogy meglehetősen egysíkú a jellemábrázolás. Valójában az utolsó jelenet szándékolt árnyalásával, a DJ komoly szándékának teljes hiányával bajlódó csak testi közeledés így még eredetében, gyökereiben sem hihető.

Jól sikerült az annyira különböző jellemek ábrázolása. A szemellenzős vakság és magára maradottság oldásával próbálkozó hölgyek alakjának színpadi kialakítása hiteles. Megdöbbentő különbségeket próbál ábrázolni a színmű. Mindez addig folytatható, amíg az idea-keresés teljes közös szürkeségébe fulladt magányába nem jutnak a jó alakítást nyújtó Rácz Brigitta, Keresztes Ildikó és Törtei Tünde.

A férfi oldal DJ-bálványozóit a Rex-et alakító Varga Szabolcs képviseli. Ugyancsak jó és érett alakítást nyújt a hírolvasó szerepében Konrád Antal.

A zenei aláfestés megfelelő, talán csak az utolsó percek kapkodása jelzi, hogy milyen nehéz helyzetbe kényszerült az anyag válogatója, mennyire mixelt csalamádé jött is ki végeredményül a nem tisztázható koncepció kapcsán. (Ez a vitatható beillesztés legalább halkan szól!)

Stephen Poliakoff, az Egyesült Királyság-beli szerző az irodalmi - oly méltányolt - toplisták éllovasai között található. Az 52-es születésű írónak a kilencvenes évek-beli darabjai keresettek és játszottak.

MI HÁT A BAJ?

Nem magyarázhatom bármiféle aktualitás nélküliséggel a színművet, és (sajnos) teljesen hiteles, durva hétköznapjainkra jellemző a fordítás nyelvezete is. Létező és nagyon is elevenbe vágó problémát boncol az "Igen...". Jó-jó, nem hamleti mélységben: ha nagyon a klasszikus kérdéskörre szeretnék utalni, akkor azt mondanám, a "lenni vagy nem lenni", "miért lenni" helyett ez a "hogyan és kiért, kivel lenni" kérdésköre, amely gyakorlati megalapozottságú és fals választ kap a mű szövegében.

Nem jut okosabb az eszembe, mint az, hogy a klasszikus művek mind-mind legalább alternatívát nyújtanak, ha a rossz felett nem is mindig egyértelműen ítélkezők. A címbe írottakkal szemben, ahol néminemű irodalmiasságra törekedtem, nem azt kérdezem a darab elolvasása és megtekintése után: "van-e az erkölcstelenségnek alternatívája", hanem sokkal prózaibban: "van-e a hülyeségnek alternatívája?"
Erre a kérdésre pedig - úgy tűnik a média műsorai alapján -, mások sem találták még meg a hatásos választ. Ha valaki mégis ismerné a megvalósítható változatot, az nem Poliakoff, aki nem mert, nem is tudott a megoldásra vállalkozni, megmaradt a kérdés hatásos(?) felvetésénél.

Egy pillanatig nem állítom, hogy aki megnézi a Petőfi Színház előadását, az nem érezheti meg a dolog hamisságát. Ahhoz túl harsány ez a darab és maga az előadás is, hogy csak úgy ki lehessen térni a kérdés elől. De mi lesz az a belső alap, ami a megoldás irányába taszigálja a színház látogatóit, akik maguk is többségükben ugyanolyan hamis bálványoknak áldoznak, csak a saját életterükben, mint Poliakoff szereplői? Az utolsó kérdés pedig így hangzik: valóban megnézik-e azok ezt az előadást, akik ezen a szinten élnek, sikoltoznak és csápolnak, vagy csak azok merik átlépni a küszöböt, akik - tévedésből - azt hiszik, ők mentek mindettől.