A mai valóság ilyen szereplői (is) kerestetnek

Zeneszerző: Novák János
Díszlet: Horesnyi Balázs
Jelmez: Schäffer Judit
Dramaturg: Balatoni Mónika
Asszisztens: Szabó Anikó
Játékmester: Tatár Eszter

Görgey Gábor a színműhöz írt ismertetőjében a nézőnek a tények költészetét, a valóságot ígéri. A megigért hamisítással együtt azonban - a hátrahozott halál avagy az előrehozott emlékirat fikciójával egyidejűleg - teljesíti ígéretét. A nézőtéren ülő pedig közben elgondolkodhat azon, hogy hálátlan dolog-e, mondjuk, a festészet a darabíráshoz képest, mely utóbbi minden további, minden stílustörés nélkül lehet mai alkotás, miközben korabeli valós vagy elképzelt idézeteket citál.

Magam pedig azon gondolkodom, hogy ezen különösen szerencsés szereposztásban talán előny, hogy a darabot nem olvastam előre. Az előadásban, mely mindent összevetve, nagyszerűen sikerült, egy egészen sajátos hullámzás, kiegyenlítődés figyelhető meg. Míg az első rész némileg gyengébb párbeszédei, jelenetei a nagyszerű színészi alakítás következtében "feldobódnak", addig mintha a lényegesen gördülékenyebb második rész első felében, mely lényegesen céltudatosabban fogalmazott, a játékban, a színen lenne egy csöppnyi megtorpanás, hogy egy nagyszerű finisben vigyen el az emberi vég megfoghatatlan, végsősoron örök titkot rejtő egyszerűségébe. Mindezt egy látszatra pofon-egyszerű ismétlődéssel feloldva-visszaküldve az örök körforgásba ... Jó ötlet, nagyon jól megvalósítva és mindez egy felejthetetlen kettős előadásában.

A rendezés a nagyszerű színészpáros ismert erényeinek engedékeny használatával sok értékhez juttatja a nézőt. Nem lobbannak olyan író-csinálta ellentétek a deszkákon, melyek a hármas hatásmehanizmusban (két ellentétes vélemény és ennek szintézise, mint a külső igazság) annyira feltűnőek lennének. Amikor két hang azért szól más fekvésben, hogy abból egy akkord, mégpedig egy jól hangzó, harmonikus akkord bontakozzon ki, akkor a néző nem az esküdtek szerepében tetszeleg, hanem őszintén szurkol a természetesen emberi értékek ilyen ütköztetésének, mely a természet-adta összecsengés lehetőségét kínálja. Mindezek mellett mindkét szereplőnek tudatosan és maximálisan engedi az író-rendező a felkínált színészi lehetőségek érvényesítését. (Bizonyos szempontból könnyen teheti, hiszen biztos lehet benne, hogy a két vezető színész még véletlenül sem lép túl a jó ízlés határain.)

A díszlet szép és tartalmazza mindazon eszközrendszert, mely a darab mondanivalójának kiemelését szolgálja. Az egyszerű jelzéseket a néző jól értheti. Jól elkülönülnek a kellékek (és a színészek játéka folytán!) az időben elválasztandó részek, a tárgyak mozgatása ugyanakkor segíti többszöri használatukat. A jelmezek egyszerűek és szépek. Kihasználják a mindenkori felismerést, miszerint a kiegészítők ügyes használata mindenki ruhatárát megsokszorozza. Persze ehhez ugyancsak színészi játék szükséges !

A zene funkciója a darabban szinte kizárólagosan az időben különböző jelenetek átkötése, melyet a világítással közösen (az órára irányított spot) old meg, az óraütést imitáló, dúr-ból induló, mintegy az emlékezésben feloldódó, moll-ban végződő dallamívben. Jó megoldás, egyszerűségében is teljes funkcionalitású.

Nehéz lenne a két szereplőről bármi olyant írni, amit eddig - dicsérőleg - még nem írtak volna le. Piros Ildikó árnyalt szerepformálása azt a női ideált közelíti meg, melynek áldozatára minden korban szükség van a család megtartásához. A szeretetből vállalt feladat nála az önfeláldozásnak még a látszatát sem engedi meg, miközben hangtalanul véghezviszi azt. Piros Ildikó alakításában mindez természetes, Mauks Ilona legbensőbb énjéből fakad. Az író szándékát - bemutatni a másikért mindenre képes szeretetet - mindkét szereplő hősi fokon gyakorolja. (Mintát, ideált mutatni? Szabad-e ezt a fogalmat kiejteni, nota bene, leírni?) Piros Ildikó szerep-tolmácsolásában a nő derűs mosolya és kiegyensúlyozott, a dolgokat valódi súlyukban mérlegelő, nyugodt egyénisége éppen ebben a sok bizonytalanságot magában rejtő életformában - és melyik nem az? - ad szilárd támaszt az író férjnek. Érzékeny lélek a törékeny testben, mégis így erős. Hiteles, teljes élményt nyújtó alakítás.

Mikó István Mikszáthja nem kevésbé kidolgozott, a részletekre is figyelő színészi teljesítmény. A századelő férfi ideálján kívül lényegében hordozza azokat az általános értékeket, melyek az írót jellemző irónikus, sokszor a szarkazmus határát súroló vélemény-nyilvánításon túl a férj-feleség kettősének általános és a kor ismérvein túlmutató harmóniáját minden korban lehetővé teszi. Sokszínű az író darab-béli alakja is. Komoly és általános, mindenkor érvényes mondatok hangzanak el - kellően és hitelesen hangsúlyozva - a főhős szájából. A másikért hozott, férfitől ritka áldozat - több évi különlét -, csak fokozza Mikszáth pozitív megítélhetőségét. Ugyanakkor Mikó egyetlen alkalmat sem hagy kihasználatlanul, hogy mosolyra, nevetésre, hangos tetszésnyilvánításra sarkallja a színpadhoz közel ülő, őszintén szurkoló nézőt. A kamaradarabok nehézsége és nagy lehetősége jól érvényesül, esetünkben csak pozitív módon, hogy a színész mimikájának, a játék őszinteségének kontrollját teszi lehetővé a fizikailag közel levő nézők számára.

A Madách Színház és a Soproni Petőfi Színház kapcsolatának szép eredményei azok a szerda-csütörtöki esték, amikor a Magyar Művelődés Házában Görgey Gábor darabja és a nagyszerű színészpáros tölti meg teljesen a széksorokat. Nagyszerű szórakozás, szép este. Ha pedig valaki még élni is tanul belőle, abból szűk és tágabb környezete is csak profitálhat. Van-e ennél szebb feladat?

Szöveg és kép (Pluzsik Tamás gépével) - DI -