Valló Pétert a "Vészfék" bemutatója előtti napok sűrűsödő tennivalói közepette kérdezem, a nem nyilvános főpróba szünetében: Miért éppen Brian Friel? (ejtsd: Brájen Fríl)

Mert nagyon szeretem az ír irodalmat. Már rendeztem Sopronban is ír darabot, a "Szentek kútját". Úgy érzem, hogy pont azért, mert olyan marginálisaknak érzik önmaguk kultúráját a nagy nemzetek kúltúrái között vagy mellett, egy csomó minden azonosság van a magyar gondolkozással és a problémák is nagyon átfedődnek. Hát ebben a darabban különösen: ezért is választottam ki. Egyszerre két dologról is szól párhuzamosan, melyeket nagyon égetően aktuálisnak érzek. Az egyik a hagyományokkal vagy múlttal való sáfárkodásnak a problémája, ami nálunk is abszolút megvan:"divat van csinálva" valamiből, amiből mindent szabadna csinálni, csak divatot nem! A másik pedig a kommunikáció problémája. Az értelmiség, akinek ez lenne a feladata vagy a dolga, egyre hányavetibben és egyre rosszabbul kommunikál, magával is és egymással is. A két dolog vezet odáig, - ebben a színdarabban is, ha csak komikus körülmények között is, de mégiscsak - hogy az el-, a meghazudtolt örökség és ez a kommunikációs képtelenség bosszút áll ezeken a buta hősökön. Ezt én egy nagyon aktuális problémának érzem ma Magyarországon.

Brian Friel-nek ezt Amerikában zajos siker közepette sikerült elfogadtatnia. Legutóbb is, 70. születésnapján nagy ünneplésben volt része. Nálunk ez eddig mennyire történt meg?

Igen, én legutoljára Londonban láttam a Dancing at Lughnasa című darabját. Egészen fergeteges volt és rettenetes nagy sikere volt. Ezt nálunk a pesti Katona József Színház játszotta és ugyancsak elképesztő sikere volt. A szerző, szerintem, egészen revelatív és talán az egyik legjelentősebb kortárs író. Én nagyon bízom benne, hogy a közönség szeretni fogja. A kortárs drámákkal szemben természetesen ugyanúgy, mint a kortárs zeneművekkel vagy a kortárs festészettel szemben a közönség egy részének némi averziója van, s ezen időnként nem olyan könnyű átlépni.Nehezebb bizonyos szempontból befogadni, mint egy Csehovot vagy Shakespeare-t. Egy különös nyelv, egy különös, zaklatott világ, de hát én nagyon bízom benne, hogy egyrészt nevetnek rajta, hiszen ez egy vígjáték, másrészt hogy ismerősnek fogják találni az alakokat.

Egy "szakmai kérdésem" is lenne. Olvastam a szövegkönyvet. A szerző szokatlanul precízen megjelöli a darabbeli körülményeket, leírja a helyszínt, sőt a szereplők jellemrajzát is, pedig ez utóbbi igazán kiderül a dialógusokból is. Ezek után "mi marad hátra" a rendezőnek, mennyi a szabadsága? Mi a módszer, ami a poén- és gegáradatot akceptálhatóvá teszi?

Ez igazából egy, a múlt századból eredeztetett angol-amerikai színházi hagyomány, rettenetesen pontosan körülírni, mit is szeretne a szerző a színpadon viszontlátni? Nyilván, most és itt ön is láthatja, hogy én ezt, amennyire lehet akceptálom. Attól persze, hogy az embernek előírják azt, hogy valamit hogyan kell megcsinálni, attól az még nincsen megcsinálva. Nekem hiába írnák, teszem azt, elő, hogy intarziába rakjak bele bourbon liliomokat azt még én nem tudnám megcsinálni. Tehát elkezdődik egy gyötrelmes és hosszadalmas munka, miután olyan szituációkat kell létrehozni, amiben egyrészt a vicceken nevetni lehet, a jellemek érvényesek és folyamatosak, a helyzetek igazak maradnak, "el vannak rakva" úgy a térben, hogy mindig jól követhető legyen az alakok élete, olyan szituációban legyen a színész, hogy ki tudja fejezni, amit az adott pillanatban ki kell fejeznie... A rendezés egy nagyon komplex foglalkozás, beleértve a zenét, a képet.

Van itt egy érdekes dolog, legalábbis szerintem az előadásban nagyon érdekes: kísérletet kellett tennem, hogy itt, Magyarországon, 1999-ben, egy századfordulós ír parasztház belsőjét megcsináljam, teljesen hitelesen, mert ezt nekem előírják. Ugye ezt meg tudom csinálni Hollókőn, népi magyar bútorokkal, magyar népi korsókkal, ugyanezt meg tudom csinálni a Soproni Színházban is, mert megvannak a lelőhelyek, de ezt nem lehet megcsinálni egy ír parasztház belsejével, ami nem teljesen ugyanolyan, mint egy magyar parasztház belseje! És akkor az ember elkezd természetszerűleg ezen gondolkodni, hogy most ezt hogyan fogom megcsinálni? Hogy érezzék a magyar nézők, hogy ez ugyanolyan, mintha egy vérteskozmai magyar parasztház lenne "tokkal-vonóval", vagy egy őrségi, de közben mégis maradjon meg írnek, és akkor jött az ötlet, hogy ír néprajzi könyvek, fotógyültemények, fotóit kasírozgattuk odáig, amig egy olyan enteriőrt mutatott, ami hiteles is, mégis van benne valami szemiotikai (jeltani) trükk, valami kis csalafintaság.