Energia a mára - energia a holnapra

Öregek Otthona.
Érdekes, hogy kinek mi jut róla először az eszébe. Van, akinek a nagymamája (akit már olyan régen látogatott meg!), van, akinek a jótékonysági estek, van, akinek a szituáció a félelmet jelenti, hogy "majd én is egyszer, talán..."

És van, akinek egy olyan színdarab, amit D.L. Coburn írt. Hogy miért ? Hm... Mert a minap játszotta, és játssza folyamatosan a Soproni Petőfi Színház Kamaraszínházában két tapasztalt és tehetséges művész e darabot, melynek címe: Kopogós römi. A cím is már nagyon találó eme darabra: olyan játékot fejez ki melynek hangja van, méghozzá mozgással létrehozott hangja. Vajda Miklós nagyon találóan fordította le mind a címet, mind a darabot . Maga a történet Amerikában játszódik - de ugyanúgy lejátszódhat a mi magyar öregotthonainkban eme "lázadás az elmúlás ellen".
Fonsia Dorsey akit Kállai Ilona alakít és Weller Martin akit pedig Kautzky József (a valóságban boldog férj és feleség), valahogy mindig látogatónapon szaladnak össze, egy raktárnak kinevezett teraszon, ahol minden a feje tetején áll. Talán ezért is menekülnek mindketten ide, mert itt a hallgatag lim-lomok között remélik a csendet, mígnem egymásra találnak. Az, hogy ki és miért rejtőzködik e helyre, azt az elején nem is érdemes találgatni, hisz a műnek egyik legérdekesebben kibontott fonala ez: ki mit füllent erről a kezdetekkor.

A be nem gyógyult sebeket a römi - a kopogós römi - fakasztja fel mindkettőjükben. Weller játékra csábítja Fonsiát, és mivel régi vállalkozói szelleme csak a nyerést "viseli" el, így az elején furcsállja, hogy nem Ő a babérkoszorú tulajdonosa, hanem egy gyenge, pislákoló nő. Később ez egyre jobban zavarja, majd egyszer egy nagy kifakadása során nem bír indulataival, és nagyon leszerepel Fonsia előtt. (Itt hadd jegyezzem meg, hogy a főpróbán vettem részt és oda csupa öregek-otthonbelieket hívtak meg, talán az aktualitás miatt... Node az első kifakadásnál, Kautzky művész úr akkorát kiáltott, hogy páran a második részben az eggyel hátrább levő sorba ültek, nehogy onnan szállítsa el őket a mentő - saját sorsukkal való szembesülésük során.)
Node - viccet félretéve (legalábbis egy ideig) - ezek a kifakadások egyre sűrűsödnek, és a két fél már-már áldozata lesz egymásnak. Hisz néha-néha odapirít Fonsia Wellernek, ki erejét csak a játékra öszpontosítja, de hasztalanul, hisz amikor véletlenül nyer egy játékot, azzal vádolja Fonsiát, hogy ő segítette hozzá, és ő ebből nem kér.

A mű csúcspontja az a pillanat, amikor mindkettőjükből előbukkannak a régi dolgok és feltartózhatatlanul egymás szemére vetik megérzéseiket, melyek nagyon is a gyenge pontokra tapintanak rá. A záró rész nem is állhatna másból, mint egy kopogós römi játszmából, ahol is bebizonyosodik - Fonsia arra van kárhoztatva, hogy nyerjen, ami számára nem hoz boldogságot, Weller viszont aki nyerni szeretne, vagyis a kínok-kínját éli át minden egyes veszteségével, mindegyre veszít, és ez az ő számára mindannyiszor értékének csorbulását jelenti.

A mű tragikuma , hogy mindkettőjük már túl van a nyerési lehetőségen, számukra a csendes hervadás az egyetlen és választható-megélendő út.
Még egy zárójeles mondatot engedjen meg a tisztelt olvasó! (Amikor kifele tartottunk a teremből, az egyik idősebb hölgy megjegyezte, - mivel elég sok káromló szó hangzik el a darab során - hogy ezt a sok káromkodásra fordított energiát felhasználhatták volna nemesebb célokra is... Talán Ő jobban tudja... én ehhez még nem vagyok elég érett...

Joe
Fotó: Németh Péter