|
SzínházVilág |
|
Mrozek - Kedvező
fordulat
avagy hogyan nemzzünk
vámpírt
1998. április 23. A Magyar Művelődés Háza Kamaraszínház:
18.56 : Úgy tűnik, telt ház van. Ilyen jó a darab, vagy
ennyire lassan terjednek a rémhírek? (Bár ha belegondolok, ez
utóbbi elég hihetetlen kisvárosi környezetben. Föleg, ha figyelembe
vesszük, hogy február 10-én volt a bemutató.) Rájöttem! Biztos csak
beugratás az egész...
19.00 : Az első fricska: a függöny nem fel-, hanem legördül
– ráadásul a hátunk mögött... A berendezés olyan, mintha fent
ülnénk a színpadon, a közben megkezdődött előadás alatt a szereplők
egy-egy hevesebb mozdulattal szinte az első soron taposnak... a
nézőkből a legkülönfélébb reakciókat váltva ki. De ezek megtervezett
véletlenek: egy-egy riadt hátrahőkölés, elkapott fejmozdulat tovább
erősíti a színész játékát, a közönség öntudatlan résztvevője lesz a
koreográfiának. Most egészen más színben látom a szórólapra kiragadott
idézetet: "Az ember arca általában nem leplezi a gondolatait,
érzéseit. Ha nemesek az érzései, nemes vonások tükröződnek az arcon.
Ha alantasok, a vonásai is alantasokká válnak. de milyen ember az,
akinek teljesen kifejezéstelen az arca?..." Ami akkor csak
egyszerű ismertetőnek tűnt, most él; a két véglet a néző és az előadó.
A színészek a gondolat, a manipuláció eszközei, mi pedig az arc
vagyunk, a vetítővászon, amin a már-már nyers erővel ható színészi
játékuk érvényesül. Mert – le a kalappal – remekül játszanak. Az ember
nem érez a játék mögött megszokást vagy rutint (pedig ők a
megmondhatói, hányszor végigcsinálták már...).
Az alaptörténet – mi más várható egy katasztrofista komédiától –
meglehetősen bizarr. Helyet cserél a valóság a kitalációval, a furcsa
a megszokottal. Így most már az érkező albérlő (Mikó István)
amúgy hétköznapi elvárásai – hogy egy hirdetés megegyezzen a
valósággal – döbbentenek meg. A beígért különbejáratú szoba,
kilátással a Mont Blanc-ra és a tóra, a fürdőszoba – a forróvízzel
csordultig telt káddal és persze ablakkal – borgőzös álmodozás volt
csak. Amit a valóság ehelyett nyújt: közös lakás, közös szoba, közös
ágy, közös ellenség és közös cél... (közös szenvedés?!). És persze
STÍLUS mindenek felett, mert ez ugyebár az éppen felvilágosult
arisztokrácia világa... (vagy ahogyan Csukás István mondaná: a
kifordított bundakesztyű...) Nyaktekerészet és csűröm-csavarom minden
két mondat között: csóró anarchista diktál a demokrata
arisztokratának; cicerói körmondatokba burkolt álokoskodások és
műteóriák ("a legcsendesebb a halott, minél nagyobb a zaj, annál
nagyobb az élet); ha nincs utód, a nagyapa viszi tovább a család
nevét; az utódpolitikai ügy maga a haladás, a forradalom (és persze el
ne feledkezzünk a csatornázásról sem!). A legnagyobb közös cél a
legnagyobb hátraarc: nemes küzdelem a középkori babonaság, feudális
sötétség ellen, aminek győzelmi motívuma az utód, egy Vámpír...
21.00 : Záróakkordok: "győz a gonosz", a színészek
kisétálnak a nézőtérről, a nézők pedig maradnak a
színpadon...
...hé, álljunk meg egy pillanatra! Biztos, hogy a gonosz győzött?
Egyáltalán ki nem volt "gonosz"?...
Go-Ga
| | |
