Azokról a titkainkról, amelyeket körömszakadtáig őrízgetünk
Ádvent van. Mindenki várakozik. Titkok felől érdeklődünk, közben mély titkok hordozói vagyunk.
Felemás érzéseink vannak. Csodákat és varázslatokat remélünk, de nyomorúságban és kudarcok között élünk. Ádvent van, és karácsony érkezik. Azonban semmi sem változik, ha nem engedünk a Változtatónak.
A nagyon régi és hervadhatatlan bölcsesség eltéveszthetetlen tanácsot ad annak, aki megújult lélekkel akar ünnepet zárni és hétköznapokat nyitni immár egy új évezredben.
A Példabeszédek könyvében olvassuk: "Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet." (Péld 4,23) Íme, felemásságunk egyik jól kitapintható oka, a kettősség kialakulásának tagadhatatlan alapja áll előttünk Isten igéjében. Nehezen bizonyíthatnánk, hogy mi így is élünk, vagy így is gondolkodunk. Sajnos, a "féltett dolgok" őrizete sokkal előkelőbb helyet foglal el életünkben, mint a szívnek őrizete. Sokan arra gondolnak, hogy isteni túlzás a bölcsesség költészetében a szív ilyen mértékű kiemelése. Jól hangzó példákat lehet sorolni a féltett dolgok jegyzékén, úgymint család, barát, egyház, iskola, haza, szeretet, hűség, áldozatkészség...
Már-már megbocsáthatatlan tévedésnek tűnik az igevers tartalma. Mert mit érne nekem a szívem - mondanák
sokan -, ha nincs mellettem a család, a barátom, a testvérem, ha nem élhetek kiteljesedett életet. Azonban itt nem erről van szó! Sokkal inkább azokról a titkainkról, amelyeket körömszakadtáig őrizgetünk, úgy
élve, mintha azok nem is léteznének. Kicsoda vallja meg, akár önmagának is, hogy gondolatának ellenőrizhetetlen pillanatában tartotta már hordozhatatlan tehernek családját, testvéreit, barátait nyugalma megrontóinak, egyházát nem kívánatos intézménynek. Nem szívesen emlékezünk arra sem, midőn ökölbeszorított kézzel szeretetről beszéltünk, vagy mások áldozatából pocsékoltunk. Féltett dolgainkhoz tapadó gonosz gondolatainkról, sötét fantáziánkról, csalárd ábrándjainkról, gyilkos képzeleteinkről csak indulatok, késztetések szólhatnának, de azok mélyen hallgatnak. Ilyen titkok nyomorában lehetetlen a szívet megőrizni. Pedig akkor nagy baj van, hiszen az őrizetlen szívből nem származhat élet, abból halál fakad.
Ádvent van, karácsony érkezik. Ebben az időben Jézus Krisztus azon munkálkodik, hogy megszabadítson nyomasztó titkainktól, hogy megtanítson a szív alázatos őrizetére. Ebben
van az élet forrása, másként a halál áldozatai vagyunk. Hallanunk kell a kürt szavát, amely félreérthetetlenül adja hírül: "És eljő Sionnak a megváltó, és azoknak, akik Jákóbban megtérnek hamisságokból, szól az Úr." (Ézs 59,20)
Szenteljük meg ádventi várakozásunkat Változtatónk iránti szeretettel.
Tönkő Levente
