A mélypont ünnepén
(részben Pilinszkytől kölcsönözve)
"Kiáltozás hallik Rámában, keserves sírás és jajgatás: Ráchel siratja fiait, s nem akar vigasztalódni, mert nincsenek többé."Mt 2.18

Magyarország elabortálta magát. Most látjuk csak igazán, hogy a sok helytelen döntés, az egészégügyi felvilágosulatlanság, az önzés lassan hogyan ásta meg egy nép sírját. Még nem teljes mélységű a verem, de már kevesen vannak az országban, akik meg tudnák mondani, az én korosztályom nyugdíját ki termeli meg.
Évente egy kisvárost veszítünk, és ennek nemrég még hozzá a kétszeresét pusztítottuk el, összesen többet, mint a világháború. Itt már csak teoretikus a kérdés: az Alkotmánybíróság előzetes határozata, a jóléti állam megteremtése. Hiszen ahogyan fogy a nemzet, úgy fogy keresztben és hosszában a család is.
Keresztben, amikor bármelyik fél otthagyja a másikat. A "felső tízezer", akiknek képe a bulvármagazinok oldaláról tekint ránk (mosoly a képen, könnyek a szövegben), példáját ebben könnyebb volt követni, mint a gazdagságban. Immár nem XY színész köti sokadik házasságát, de kovácsjános is, aki ebben már "világszínvonal".
Hosszában, mert hiába épültek meg a többgenerációs házak a panelok után, nem tölti meg több korcsoport. Hozzászoktak az önállósághoz, talán kompromisszumokra egyikük sem lenne képes, egyikük kifelé baktat már, a másik pedig az élet belsejébe.

(Apropó! Csak közbevetőleg! Tisztelt miniszterelnökünk a karácsonyi négyes beszélgetésben /riporternő, köztársasági- és házelnök/ arról beszélt, hogy a semmiből épült az első ház, és a lakáskérdést megoldották. Kénytelen vagyok arra utalni, hogy ha egyházi ügyekben illetékes tanácsadóját megkérdezi, az másként fogalmaz majd a semmit illetően. Ugyanígy kénytelen vagyok arra a saját tapasztalatomra utalni, miszerint valóban fontos, hogy egy családnak munkája, jövedelme és háza legyen, de nálunk, itt a nyugati határszélen nem a szegények építkeznek, viszont nekik vannak többnyire gyermekeik. A lakáskérdés pedig úgy oldódott meg, hogy ma már a "tanácsi" lakások igénybevételi első díja olyan magas, hogy a kérelmezők többsége inkább lemond a minőségi cseréről, és marad a budinál. Ha ez megoldás, akkor tényleg az elmúlt tíz évnek köszönhetjük.(?))

Nincs senki, akinek döntés előtt a véleményét ki lehetne kérni. Pszichológus még nincs, de kétségem sincs afelől, hogy kitermeljük magunknak a vérünk árán is a nyugati mintát. Erkölcsi kérdésekben az egyház túl szigorúnak tűnik sokak szemében.
Maradnak a világi, elénk állított példák, akik nem sok jóval kecsegtetnek.
Az abortuszok pedig tovább szedik áldozataikat. Azok közül már nem, akiket elkapartak, kimostak, tablettával tettek el láb alól. Most, hogy csaknem végeztek a megszületendőkkel, a generációk sorának másik vége kerül sorra az euthanázia formájában. Még megkérdezik, de vajon később megkérdezik-e, vagy csak rákerülünk a listára, hiszen az egészségügy pénzügyi helyzete katasztrofális, bővül a halállista megkérdezésünk nélkül is.
Szaporodnak az emlékeznivalók, szaporodik a gyászolhatók sora. Ma emlékezzünk meg mindazokról, akik már nem visszahozhatók, akiket a világ legvédettebb helyén, az anyaméhben ért a halál. Sokan állították egykor, hogy ez a fajta morális félrelépés mennyivel jobb az illegalitásnál. Most már ott tartunk, hogy nem tudjuk, hogy maga a beavatkozás, annak utólagos következményei (testileg és lelkileg), vagy a mentalitás miatt kialakuló általános erkölcsi hanyatlás okozza-e a nagyobb kárt?
Féltjük saját kis életünket, helyzetünket: sztrájkolunk, figyelmeztetünk és ezer legális és kevésbé legális módszerrel "pótoljuk" a kiesett jövedelmet, mindenki a saját normái szerint. Egy általánossá váló gonddal már biztosan gyarapítottuk a felettünk terpeszkedő, egyébként sem könnyű terheket.
- DI -