|
Szomszédvár - Régió |
|
|
Gondolkodom, tehát bölcsülök
Karácsony másnapja Szombathelyen jó keménycseppes ("ablakpárkány-mértékegység") esővel köszöntött be. Akiknek nem volt olyan szerencséjük (szorgalmuk, ügyességük, ügyeskedésük), hogy kertes házban lakhatnak, azokra a fejük fölött trappoló, dübörgő, megfékezni sem akart gyermekek és unokák patahangjaival és rezonáló üvegajtókkal, -ablakokkal köszöntött be. Ráadásul ilyen időben még arra sincs remény, hogy a "felső szomszédék" elmenjenek valahová, az istálló tehát egésznaposnak ígérkezik a fej fölött.
Mit lehet ilyenkor csinálni? Hát... kihúzódni például a konyhába, s ott egy kicsit elgondolkodni: jó-e így, és hogyan tovább?
Nem a "sors"-hozta rövid- vagy hosszútávú, szerencsés vagy szerencsétlen állapotokra, helyzetekre gondolok. Magunkra. Jó-e, hogy van súlyfelesleg? Jó-e a dohányzás? Elég-e a nyelvtudás mértéke? Rendben tartott-e környezetünk? Rendben tartottak vagyunk-e mi magunk?
A karácsony felkorbácsolt egy csomó érzelmet, ez egészen bizonyos, s talán éppen most jó lenne szembesülni azzal is, nem vagyunk-e túlzottan érzelmeink rabjai? Közülük is: negatív érzelmeinkéi! Nem helyezzük-e mértéken felül látókörünk előterébe, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk, mennyire egyedül vagyunk, mennyire nem szeret minket senki? Félre ne értsék, persze, hogy ez utóbbi - bizonyos fokig - nagyon számít, de mégis: ANNYIRA fontos ez?
Egyedül születtünk, egyedül is megyünk el. Aki ANNYIRA szeret, majd nagyon-nagyon fájni fog neki a hiány, amit elvesztésünk jelent számára. NEKÜNK azonban... akkor már...
Ezért kérdeztem, hogy ANNYIRA fontos ez? Mi, magunk, saját magunkat, vajon szeretjük-e? Szeretjük-e annyira, hogy áldozatokra is képesek vagyunk magunkért: nem tömjük magunkat mértéktelenül, abbahagytuk-e már a dohányzást, pihenünk-e eleget, jól szervezzük-e meg napjainkat, hogy a fizikai és a szellemi megterheltség váltakozzon, adunk-e magunknak elég vitamint, nem járkálunk-e ápolatlan külsővel (zsíros, vagy épp túl száraz, korpás, lekopó festékű haj, "mozaikokban" leváló körömlakk, töredezett körmök), megtörölgettük-e a cipőnket, felvarrtuk-e kabátunk leszakadt akasztóját, övtartó kis pántocskáját...
Mosolyogjunk magunkra a tükörben munkanap végén! Mosolyogjuk egy-egy nagyobb házimunka, javítás, barkácsolás elvégzése után - sőt, az elvégzett kisebb munka után is! Ismerjük el MAGUNKNAK, hogy ez jó lett, ügyesek voltunk, hát igen, ez is megvan, ez is az én kezem munkája stb. Igen, egészen biztos, hogy még többre és többre vagyunk képesek - szélsőséges helyzetek, katasztrófák ezt mindig megmutatják a teljesen "hétköznapi" emberekről -, de ismerjük el, hogy EZ, amit most tettünk, EZ is nagy dolog volt, mert szükséges, fontos volt elvégezni, s elégedettek lehetünk, hogy túl vagyunk rajta.
Szeressük magunkat, legyünk gyakran elégedettek magunkkal - és nevelgessük magunkat. Ha mások folyton csak elégedetlenek velünk, mindig bírálnak vagy egyenesen ledorongolnak minket, és mi tudjuk, hogy erőnkig és azon felül is mindent megtettünk, tényleg ennyi az, amennyi tőlünk telik akkor nem szabad, hogy az idegen ember(ek)től "kapott" bírálat MÉLYEN érintsen minket.
Próbáljuk meg tehát magunkat kézen fogni, lelkileg átölelni, megölelni és - megnyugtatni, megnyugtatni: helyünk van ezen a Földön, semmivel sem vagyunk rosszabbak, mint mások, értékesek vagyunk, szükség van ránk - ha senki másnak nincs szüksége ránk, hát van SAJÁT MAGUNKNAK! Azért születtünk, azért élünk, mert a nagy kirakósban szerepet osztottak ránk. Kellünk, fontosak vagyunk a hatmilliárdos nagy kirakósban éppen itt és éppen most.
Közeleg az új esztendő. Kívánom, hogy a rengeteg bántást és megbántottságot hozott ezévet magunk mögött hagyva új tervekkel, nagy lélegzettel, önmagunkat szeretve lépjünk át 2001-be, s lássuk el szorgalmasan, pontosan napi feladatainkat, osszuk be jól az újabb 365 napot, és legyünk legalább MI jók magunkhoz, ha más senki nincs is, aki jó volna hozzánk. Élni jó! Csak ne mástól várjuk, hogy erről meggyőzzön minket! Tudatosítsuk magunkban mi magunk!
Félreértés ne essék, nem szélsőségesen önző magatartásra buzdítom itt Önöket agyba-főbe, Kedves Olvasóim! Egyáltalán nem! Gondoljuk csak bele: pusztán azzal, hogy jól vagyunk TESTILEG, MÁR segítettünk munkatársainknak, családtagjainknak, hiszen megjelenünk a munkahelyen, ellátjuk kötelességeinket, családunkban pedig senkinek sem kell ápolnia minket - céloztam itt a súlyfeleslegből, dohányzásból, nem karbantartott testből eredő gondokra. Ha mi jól vagyunk LELKILEG, megintcsak MÁSOKNAK segítünk, másoknak teszünk szívességet, mások életét tesszük könnyebbé - mindazokét, akiknek nem kötjük le az idejét azzal, hogy panaszkodunk és sírunk nekik, s azzal is másoknak teszünk szívességet, ha nem a világfájdalmas képünket kell látniuk jártunkban-keltünkben, hanem erőt sugárzó, elégedett pillantásunkba kapcsolódhatnak bele, amikor elmegyünk egymás mellett.
Félreértés ne essék, nem a lelkészek, pszichológusok vagy egyéb segítők létének, munkálkodásának szükségességét szeretném megkérdőjelezni, mintegy "elvenni a kenyerüket", pusztán a ma oly divatos "alulról jövő kezdeményezések, saját erő, ésszerűbb szervezés, logisztika" párhuzamával élve arra kívántam rámutatni: NÉZZÜNK MAGUNKBA! "Koppintsunk a saját orrunkra!", ha valahol hibát találunk, ha valamivel elégedetlenek vagyunk önmagunkban - azután tegyünk egy nagy elhatározást, amihez kiváló alkalmat nyújt az új január elseje, és SZERETETTEL lássunk hozzá önformálásunkhoz, önnevelésünkhöz, s legyünk türelmesek önmagunkhoz, viszont nagyon kitartóak is, és soha ne adjuk fel. Nem véletlen, hogy megszülettünk. Szükség van itt ránk. Napról napra - akkor is, ha éppen nem érezzük. Itt pedig visszakanyarodtunk az érzelmekhez. Különösen a negatív érzelmekhez. Csúf, "nyalizós", fejünkre növő szolgák az érzelmek. Ha hagyjuk magunkat, ha engedjük őket kényükre-kedvükre burjánzani, úgy járunk majd, mint II. Ulászló: menekülés közben a "Csele-patakba" fulladunk - a jelképes(!) Csele-patakba, természetesen. Gyengék, sebezhetők, magunkra hagyatottak leszünk. Az egyedül érzem magam, engem nem szeret senki, én nem kellek senkinek érzelmek fognak minket a halálba "segíteni". Pedig mennyi munkába került szüleinknek, míg felneveltek minket! Fejlesszük művüket - magunkat -, ne hagyjuk, hogy benője a dzsungel, hogy moha lepje be, hogy a jég és a szélviharok elpusztítsák fáradsággal létrehozott alkotásukat! Legyünk tisztában azzal: ÉRTÉK vagyok! ERŐ vagyok! FONTOS vagyok ezen a Földön! Nem abból tudom, hogy érzem. TUDOM. Az agyammal. Abból, hogy VAGYOK. Hogy életenergiák lenni rendeltek.
Erős, örömes új esztendőt kívánok Mindannyiunknak! Gyönyörködjenek sokat! Emeljék lelküket, tisztítsák tudatukat felhők látványával, fák, madarak szemlélésével! Örüljünk együtt birtokunknak, a Földnek!
- gyöngyös -
Anyagaink a LAP
Stúdió támogatásával készülnek.
2000. december 27., szerda 22:27
|
|
|
