1625. karácsonyán tizenkét lelkész és vagy kétszerannyi tanító és diák gyülekezett a zemplén megyei Bekecs községben. A falu földesura, Bethlen Gábor fejedelem híve, Monaki Miklós református templomot épített a híveknek. A karácsonyra elkészült épületet lelkesen díszítgették, környékét rendezték. Nagy esemény volt ez a harmincévesnek elnevezett háború kellős közepén, az erdélyi fejedelem és a Habsburg király felségterületeinek találkozásánál. Eddig, 1625-ig nem is igen épülhetett kálvinista templom Magyarországon. Tudjuk, hogy a reformáció elterjedésekor a középkorban létesült templomokat vették a birtokukba a hitújítás hívei. A bekecsi lett volna az első épített református templom? Ma már híre-hamva sincsen, ami véres eseményekben gazdag történelmünkre gondolva nem is csuda.

Szenci Molnár Albert akkor ötven éves világjáró tudós az előző évben, 1624-ben végleg hazatelepült. Joggal érezhette a maga művének is ezt a templomot, hiszen – naplójának tanúsága szerint – már 1613 októberében Monaki Miklós házánál vendégeskedett a sárosmegyei Somoson, sőt, a templomavatás évében is Somosról indult tovább.
Szenci Molnár annyira fontosnak tartotta ezt az ünnepi eseményt, hogy Kassán kinyomtatta, Consecratio templi novi címen; közölte az elhangzott prédikációk szövegét, néhány költeményt, a Monaki-lányok: Anna, Erzsébet és Zsuzsanna falra festett imádságait és a maga ajánló sorait a földesúrhoz és annak feleségéhez, csitneki Annához.
Molnár Albertet mindvégig szíves barátság fűzte a templomépíttető családhoz, utolsó könyvének ajánlásában megemlékezik Darholtz Ferenc “szerelmes házastársáról, Monaki Erzsébetről.” (Discursus de summo bono, Kolozsvár, 1630.)
Az egybegyült tizenkét lelkész közül a szerző hetet említ név szerint: Thuri István bekecsi prédikátort; Kistállyai István tarcali tanítót; Körtvélyesi János mezőzombori prédikátort; Károlyi András abaújszántói lelkészt; Prágai András szerencsi lelkész, Rákóczi György szolgálatában; Szepsi Láni Mihály tarcali lelkészt, abaúji esperest és annak segítőjét, Tasnádi Mihályt. Közli ünnepi beszédeik szövegét. Ha a térképen végigpillantunk, látható, hogy messzi környékről gyűltek össze a prédikátorok a nagy eseményre.

“Minekutána az templumnak épületi elvégeztetett volna, Monaki Miklós uram kiskarácsony előtt való napon bővséges vacsorán látta vendégül a környéken való prédikátorokat és szomszédságbéli egyéb rendeket”, hogy aztán “újesztendő napján, harangszó után az templum szükséges ékességére és az sacramentomok szolgáltatására készített eszközöket felvévén, elindulván az templum felé ez éneket mondták: Nékünk születék mennyei király. Béjutván az új templumba, az Te Deum laudamust és egyéb szép dícséreteket és psalmusokat éneklettek.”
Figyelemre méltó a templom belső falának díszítése: mindenki kiválasztott egy bibliai idézetet vagy imádságot és azt felfestették. A Monaki-család: apa, anya és a három leány egy-egy imádságot fogalmazott, ezeket írták fel (vagy függesztették?) a falakra.
Megható emlék a magyar reformáció nehéz évtizedeiből!
Említésre méltó az is, hogy a karácsonyi ünnepkör idején, télen vállalkoztak templomszentelésre. Szenci Molnár máskor is különös figyelmet szentelt karácsony ünnepének: huszonegy éves korában, a Strassburg melletti Büschweiler-ben vett magához először úrvacsorát:
“1595. december 25. Krisztus születésének ünnepén Büschweiler falu igaz hitű gyülekezetében úrvacsorát vettem, majd onnan még aznap visszafordulván (Strassburgba), jókedvűen gyalogolva ünnepeltem Krisztus születésének napját.” Később pedig más helyen megjegyzi: “Büschweiler faluban vettem először úrvacsorát 1595-ben, karácsony ünnepén.”
Hasonlóképpen emlékezik meg 1600. karácsonyáról Herborn-ban: “A Te Deum laudamus kezdetű dícséretet énekeltük, majd úrvacsorát vettünk.”
1609. karácsony napján Henrik Alsted (aki később, Molnár Albert közvetítésével, Gyulafehérvárott professzor) Herbornból üdvözli az akkor Margurgban tartózkodó Szenci Molnárt: “áraszd tehetséged kincseit, és talentumodat híven forgasd. Szolgáld továbbra is hazádat.”
A haza szolgálata és a hit megvallása e kor magyarjának egyet jelentett. “Szorgos adósa vagyok hazámnak” vallja Lexikona előszavában; “igyekezetemet arra irányítottam, hogy csapásoktól sújtott hazámnak az iskolákban és gyülekezetekben végzett akármi csekélyke munkám egykor hasznára lehessen.” (Magyar-latin szótár) E szótárnak “a magyarországi és erdélyi tanulóifjúsághoz” intézett előszavában büszkén írja, hogy bár nemzetsége a Csallóközbe származott el, “oly családban születtem, amelyben a régi magyar nyelv romlatlanul megmaradt ... dédapám az erdélyi székelyek nemzetségéből való volt, akik azzal büszkélkednek, hogy a magyar nyelv náluk tisztább.” Ez a dédapa Báthori István seregében harcolt egykoron. Kéri tehát a szerző honfitársait, “elsősorban az erdélyi székelyeket, hogy ha rovásírás akadna náluk, azt megjegyzéseikkel egyetemben adják közre.” Mindezzel a
magyar történelem ismerete és megbecsülése is együtt jár; Szent Istvánt, Árpádházi Szent Erzsébetet, Szűz Máriát, a magyarok Nagyasszonyát tiszteli, 1596-ban pedig, római zarándoklatán “a hazámbéliekkel együtt meglátogattam a hét (búcsújáró) templomot.” “Szent Istvánnak, Magyarország királyának vendégházában laktam, mely a Vatikánban található a Szent Péter bazilika mellett.”
Ugyanakkor rendíthetetlenül megmaradt református hitében. Ha meggondoljuk, hogy Pázmány Péter és Bethlen gyakran működött együtt a haza érdekében, nem tekinthető szólamnak: hitnek és a nemzet ügyének szolgálata a legjobbak számára egyet jelentett.
Szenci Molnár a haza lakosságába az asszonyokat és lányokat is beleértette, s akárcsak Pázmány Péter, ő sem szűnt meg buzdítani őket. “Szép dolog, midőn az házigazdának külső hivatalja szerint távollétében az gazdasszony az szent Bibliát cselédinek olvassa és azokkal is olvastatja; urának leveleit önnön maga megolvashatja.” Éppen ezért imádságos könyvét két assonynak: Mezőszegedi Gáspárné Échi Orsiknak és Lublai Krausz Jánosné Szegedi Annának dedikálta, számos további asszonyokat sorolva fel utószavában.
Minderről azért emlékezem meg a millenniumi esztendő karácsonyán, mert a nemzeti ünneplés-sorozat kormánybiztosaként naponta tapasztalom ugyanezt. Senki sem számított arra – hiszen nem ajánlottuk az önkörmányzatoknak, hogy a magukválasztotta millenniumi napot templomban ünnepeljék! – hogy számos falu, város, kerület, megyeszékhely katolikus, evangélikus, református templomban gyűlik össze, s ilyenkor valamennyi felekezet közös egyetértésben emlékezik meg ezeréves keresztény államunkról, áhítatosan együtt énekelve a Boldogasszony anyánk-at és a Luther Márton által átköltött ótestamentumi zsoltárt: “Erős várunk nekünk az Isten...”
Maradjon számunkra az elkövetkező ezer esztendőben is erős várunk az Isten, és kérjük őt Molnár Albert Imádságos könyvecskéjének 1620. karácsonya előtt írott soraival:
“Oltalmazz meg bennünket mindenféle hasonlástól, támadástól, hadtól, árultatástól és minden, ellenünk való gonosz szándéktól.” És ne engedjük magunkat bármelyik krisztushívő felekezet teológiai kizárólagosságra törekvő vezetőitől megzavarni. Maradjunk meg hitünkben, maradjunk meg magyarnak.

(Közlés a Reformátusok Lapjából: www.reflap.hu , a szerkesztőség engedélyével)