Mini önvizsgálat - egy szilveszter lehet, hogy kevés!

Amennyire nem túlságosan érdekelt ez a kérdés a számok puszta fordulóján, egy évvel ezelőtt, annyira gondolkodóba ejtett a millennium évének ünnepségsorozata, a nagy zászlóbontások vastapsai, egy emlékünnep parazsat langy lánggá szító fuvallata.
Minden évben - igaz, nem az év fordulója kapcsán - próbálkoztunk egy-egy apró lépéssel, ami valamilyen módon - mint ideált - a tökéletességet célozta meg.
A sok év alatt rá kellett jönnöm, hogy - noha megvan az értéke az apró változtatásnak is - mégsem ez a megoldás. A keresztény választ tudom, de szeretném úgy megfogalmazni mondandómat, hogy mások számára is elfogadható legyen.
Mi vezérel mint egyszerű embert, és ez milyen ellentmondásban van cselekedeteimmel? Ezzel elárultam, hogy mégiscsak a cselekedet a látható, mindenki számára értékelhető végeredmény, amit teszek nap mint nap, másokkal és magammal.
Teljesen természetes, ha biológiailag önmagam "meghosszabbítására" vágyom, utódok révén, és rendben van, ha szeretnék magam után valamilyen szellemi-tárgyi, lehetőleg maradandó emléket hagyni. Hiszen ezt nagy költőink is megénekelték már! Nincs ebben semmi új!
Valóban nincs! Csupán amit látok, tapasztalok, mintha arra utalna, hogy hiába a sok évtizedes bölcs felismerés, ha minden generáció újra kezdi, elölről az igazság keresését. Akiben ennyi becsvágy sincs, annak ép emberként kár teljes életre törekednie, az nem egyéniség. "Gyerek, fa, könyv..." kezdődik a sorozat, aminek "eleget illik tenni".
Egy ezredfordulón talán mégis egy nagyobb egészbe illene belefoglalni a felsorolhatatlan apróságtömeget és annak szellemi-testi törmelékeit!
A lehetőségek megfogalmazása óhatatlanul a korlátok-határok megfogalmazásával kezdődik. Kezdődik a létem a születéssel és végződik itt a halállal.
Aki erre úgy reagál egy kézlegyintéssel, hogy "ez is jól kezdi", az szellemben jó pár ezer évvel maradt le, amikor az egyik alapvető választ, magatartásformát, az epikureizmus gyakorlatát (az egyén kielégülését) választotta. Nincs közöm a születésemhez, és a halálom léte egyáltalán nem, de időpontja is csak korlátozottan függ tőlem, még optimális életvitel esetén is.
Ez is és a determinizmus is csak feleslegesnek tartott, és éppen ezért áthágható korlátokat kap a társadalmi együttlét írott és íratlan szabályaiban, ha az számára éppen nem kedvező.
Ha átlépjük ezen filozófiai határokat, akkor tudomásul vesszük, hogy az életünk nyitott, szabad a cselekvésre, de a két időhatár megszabott. Ha enélkül az ismeret nélkül élem az életem, akkor majdnem mindegy, hogy mi teszek.
A második évezred utolsó háromszáz éve a korlátok tagadásával, utolsó százada pedig a korlátok felismerhető nyomainak eltüntetésével foglalkozott, és nem sikertelenül. A létezés földi korlátainak tudata csak az ember sajátja, mondhatni egy fejlettebb tudatforma. Egy külső szemlélő szemével is képes követni életét, tudva, hogy minden pillanat ennek a létezésformának a végéhez közelít.
Az évezred végére nyilvánvaló lett, hogy ez az akár tudatos, akát tudatalatti szakítás a tényekkel nem sok jóra vezet. Egyik oldalon a nemzedékek soha nem látott elkülönüléséhez, másik oldalon a határmezsgye irtásához (abortusz, euthanázia, szelídebb formában kórházi, elkülönített haldokláshoz) került mind közelebb valóságában életünkhöz.
Meghozza-e a harmadik évezred az emberiesség visszatérését, meghozza-e saját határaink elfogadását (ami egyáltalán nem mond ellene annak a törekvésnek, hogy egyik oldalon, az indulásnál a "selejt" életre-mentését, a másik oldalon pedig az életkor határának kitolását vesszük célba)?
A múlt gyakorlatából ismerjük a tömeges nevelések és tömeges "felismertetések" hátulütőit. Olyan könnyen tűnnek el, amilyen gyorsan megjelentek. Nem tudom, hogy a millenniumi háromórás "öntudat" meddig tart: az ünnepségnek színteret adó terem küszöbéig, vagy a másikkal való találkozásig.
Ha helyes a gondolatmenet, akkor az új évezredre ennek az öntudatnak a helyreállítását kell célbavennünk egyénenként. Nekem, neked, Önnek, mindenkinek. Határok között cselekszünk és élünk, az idő pedig keretet ad létünknek: sürget és visszatart, esete váltogatja, de mindig a mi elhatározásunk, a mi egyszeri, és körülményeiben megismételhetetlen alkalmaink során.
- DI -