"Nem könnyű eldönteni"

Megjelent a VÁRhely 2000/4. száma. A fejezetekre bontott tartalom címei: Tükör és ablak, Közelkép, Évnegyed, Premier, Emléklapok, Olvasónapló. A szerkesztő bevezetőjét - annyi minden más bevezetővel ellentétben - érdemes máris elolvasni (ez az egyik szívből ajánlható írás a kötetből Csatkai Endre történeti leírása mellett), hiszen a történetírás buktatóira hívja fel a figyelmet. Ezt persze csak azok számára írja, akik az elmúlt átkos történelemkönyveit nem olvasták, mert ők már a gyakorlatban képzettek. A szerkesztő a homályosodó foncsorú tükör hasonlataként fogalmazza meg a tisztánlátás akadályait. (Ugye, olvastunk már valahol tükörből, homályosan látásról?) Aforizmaszerű tömörségű a végső tanulság megfogalmazása: "Nem könnyű eldönteni, hogy hol kezdődik az elhallgatás határa és hol ér véget a tapintaté." (Ugyanez a problémája jelen írás szerzőjének is: bocsáttassék meg szubjektív őszintesége.)
Mindezt pedig teszi részben a kötetet illusztráló képeslapkiállítás darabjainak láttán, részben a visszaemlékezésekre írt kritikákra válaszolva. Ugyanez a dilemmája a recenzió írójának, aki nehezen veszi a bátorságot magának, hogy leírja: az első 25 oldalból ez után a képeket érdemes elsősorban megnézni. Sok és akadozó verssortól, nehézkesen, magyartalanul fogalmazott, névelőt kihagyó novellától kíméli meg magát így az olvasó.
A következő meditáció a Karácsonyi vacsora című írás időrendi bizonytalansága teszi próbára fogyatkozó agysejtjeinket: mit keres a Télapó a karácsonyi vacsorán a pulykasült és a boldogság kék madara társaságában? A mondanivaló lassan hámozható ki: éppen az a tömörség hiányzik belőle, ami a mondások lényegéhez tartozik: Cicero így fogalmazta meg röviden ezt a három oldalt: "Aurum igne probatum est.." és ezt folytatni, miszerint az aranyat tűzben (teszik próbára)..., mindenki tudja folytatni.
Ugorgyunk, aztán ismét szó, szó, szó!
Megállni Both Balázs két versénél érdemes, főleg az elsőnél, mert a másodiknál (A hetedik napon) már Pilinszky túljutott "Harmadnapon".
Horváth Marietta következik a VÁRhelyben egy olvasmányos regényrészlettel, néhány versfordítás (nem tudom, hogy az eredeti vers milyen lehet?), majd Csulak Ervin Curriculum meum-jának 13. részlete egy vallási hovatartozással kísért névsorolvasással.
Kedves meglepetés Bóka László Sopron-ja, mellette Gyóni Géza verse olvasható (már csak a versvégi kedves csattanó kedvéért is érdemes elolvasni!), tetszik Kónya Lajos verse, az "Itt szállt meg Zrínyi".
Ködöböcz Gábor Kányádi Sándor hetvenes évek-beli líráját elemzi: elsősorban filoszoknak ajánljuk. Ha ők azt mondják, hogy értik, akkor már érdemes elkerülni. Mindezzel szemben olvasmányos és könnyen érthetően tartalmas Böröndi Lajos beszélgetése Faludy Györggyel.
Vezényi Pál a Kőszívű ember fiai-ból vett idézettel indítja a kortárs svájci német regényről írt gondolatait, melyeket a változatlanság, az "írás, melyen nem fog az idő" jellemzi. Érdemes elolvasni, már csak azért is, mert elemzőjük merészen és minden álllítását megindokolva adja elő. Jó írás, érthető fogalmazás.
Nem tudni, Vargha Zsuzsa látott-e valamit a Képes Céh kiállításán, mert inkább egy monológot olvashatunk, mint érdembeli ismertetést, inkább elméleti fejtegetést, mint műbírálatot. Olyan titkot keres az írás szerzője, mely ott is van, de ugyanott az ellenkezője is. A megalkuvó, határozott szemlélettel nem rendelkező engedhet meg csak magának ilyen általánosságokat, és ez attól sem lesz modernebb, ha fejezetekre bontja, hiszen a titok éppen az egészben van, a részekben nem található.
Kövér Tamás kritikája a Marica grófnőről nagyon tanulságos. A bevezető és záró sorok származhatnának egy középiskolás dolgozatból, de a középrész vitathatatlanul brilliáns. A szereplőket, rendezőt egyenként sorra véve változatos kifejezésekkel dicséri a darab színreállítóit. El tudom képzelni, hogy nemcsak a közönség, de a méltatás szerzője is tövig rágta a körmét, vajon lesz-e happy end. Egyetlen kérdés marad csupán eldöntetlen: csak Sopronban tudnak-e hiba nélkül színreállítani egy operettet, vagy akad esetleg még más együttes is, aki ezt meg tudja akár csak közelíteni is? Erre nem tér ki az írás szerzője. A "fizessen be, nem bánja meg!" - hangulatú írás töretlen és teljes...
A kötet legszimpatikusabb írása Csatkai Endréé, aki a soproni vendégfogadókról írt a tőle megszokott anekdotikus, ugyanakkor realista, tényszerű és történetileg hiteles felsorolásában. Aki az Emléklapokat elolvassa, az rájöhet, hogy a soproni vendéglátás olyan forrás, melyből lehet meríteni, és amely akár a modern turizmus szellemi alapjaként is szolgálhat. Ez az írás arról szól, amit célba vett.
Ugyanez nem mondható el Cseh Károly búcsúztatójáról, mely Szokolay Károlyhoz szól. Néha nem tudni, hogy ki a főszereplője az írásnak: az elhúnyt, akinek érdemei vannak, hogy emlékezzünk rá, vagy az egész csupán egy alkalom arra, hogy a szerző megfürödjön, sőt lubickoljon a saját jelzős szerkezeteiben. A halál kevés jelzőt tűr meg maga mellett - ezt nem egy kínai bölcselő mondta, de azért igaz is lehet.
Már csak az Olvasónapló rovat van hátra ezek után, melyben egy közepes, az állásfoglalásnak még óvatos formáját is kerülő, csak másokra hivatkozó Salamon Nándor írást olvashatunk, Weber József tollából egy rövid elemzést Kemény Géza verseiről, Lovas Gyula ír a Katolikus Konvent történetét feldolgozó, új fejezetekkel, de számos adattal ki nem egészített történeti munkáról, majd Bősze Balázs ír Horváth Endre fotóalbumáról. A csuklás határáig dicsért, színhomályokkal nyomott fotófüzetről a saját véleményünket már leírtuk. Ez az írás egy tökéletes esztétikai tévedés, olyan homályos körítéssel, mely Sass László tükréről az utolsó foncsornyomokat is eltünteti: csak kommerciális célokat szolgál. Kár volt így a VÁRhelyet befejezni!
- DI -