Hétvégére megkapott unokáim energia-feleslege és a saját bezártság-érzésem egyaránt arra késztetett, hogy vasárnap délelőtt egy Fáber-réti sétával vezessem le előbbiek energiáját. Magunknak, nagyszülőknek pedig egy kis napfénnyel "kedveskedjem", hogy a klasszikust idézzem:"rosszkedvünk telét" egy kis fényes igéretté változtassa a még oly gyenge, téli, alig a látóhatár felett csúszkáló nap.
Néhány fotót is készítettem, zegzugos vonalban körbejártuk a délelőtti kék tónusú erdők előtt a rétet. A máskor süppedős, középső, a valamikori juhitató vályú helyén tocsogó víz helyett is járható jeget találtunk, így mehettünk, amerre a szem látott.
Az egy óra alatt találkoztunk vagy 6 családdal, két vadmotorossal és 6-7 kutyával, plusz a csősszel, aki a beteg gesztenyefák hántolódott ágait vigyázta "promenade-mischung" kutyájával. Meséltük az unokáknak fiatalkori sétáinkat, melyek a most éppen meglopott, lábán alig álló Várhely felé vezettek.
Akkor jutott eszembe az alig néhány éve tett séta Mixnitz-ben, a csodálatos vízesések szurdokában, ahol bizonycsak a lábunk elé kellett nézni a vasárnapi sétához öltözötten, miközben szabályos bakancsos-tiroli felszerelésben "húztak el" melletünk az osztrák, jókedvű családok, tizesével.
És mind köszöntek, noha hétmérföldre lerítt rólunk: koca-turista (neveletlen) magyarok vagyunk. "Grüss Gott" mondták mindannyian, kedvesen. Még a legtenageresebb fiatal is köszönt, mi pedig, akik csak a legkisebb magyar falvak kedves köszöntőire vagyunk beállítva, kis országunk eldugott csücskeiben, esetleg egy érdekeltség-központú "meeting" keep-smiling mosolyaira, kapkodtuk a fejünk és köszöntgettünk vissza, aztán egyszercsak előre. "Megneveltek" ezek az erdei találkozások.(Vagy visszaállítottak egy azelőtt olyan természetesnek látott és gyakorolt rendet?)
Milyen jó lenne ilyen napfényben fürdő réten sok sopronival találkozni, akik egy-egy "Adjon Isten"-nel, vagy annak ekvivalensével köszönnének. Hiszen valamilyen módon már a vágyban, a napnak tartott arcban, a fotózás szenvedélyében, a kitisztítandó tüdő szükségében egyek vagyunk.
Unokáim az "éhhalál szélén" érkeztek velünk vissza, és alig volt idő az előkészített ebéd készre-sütésére. Máris ott ültek az asztalnál, és hozzájuk mérten hatalmas adagot tüntettek el egy fél órán belül. Ha lesz rá lehetőség, (ha teremtünk magunknak lehetőséget) biztosan rendszeresítjük ezt a kúrát-túrát.
Most, este pedig, amikor ismét a mesterséges fényben ülök a monitor előtt és sehol a Philips "napfénypótló", formatervezett, lábkímélő, hasnövesztő és depresszióűző csodalámpája. Gondoltam, elmondom, hátha valaki elolvassa, hátha valaki kedvet kap.
- DI -
2001. január 14., vasárnap 17:57
